Nyalizzunk!!!

Cikknek álcázott, fizetetlen politikai hirdetést jelentetett meg a Népszabadság. Kevés irritálóbb dolog van, amikor az ember a reggeli újságja helyett egy pártpolitikai hűségnyilatozatot talál a postaládában (vagy, jelen sorok írója esetén, a képernyőjén).

A cikk első fele egy "egy mondat - egy bekezdés"-stílusú dicshimnusz a kormány tevékenységéről; szimpla felsorolása azoknak a jócselekedeteknek, amiket a kormány tett a nép felé. Ezek ellenzéki reflexiójáról (mondjuk hogy a jövedelemadó-csökkenés milyen egyéb változásokkal jár együtt az adórendszerben) valahogy megfeledkezett a "munkatárs" (a cikknek szerzője szerencsére nincs). Utána néhány kiragadott idézet ellenzéki politikusoktól, hogy láthassuk, mekkora hülyék is valójában.

Éljen a független, elfogulatlan, pártpolitikailag semleges magyar sajtó!

Drogtörvény-esettaulmányok

A Népszabadságban megjelent két történet egy-egy szál marihuánás cigarettáról és két, még a huszadik évét sem be nem töltött fitalemberről, több éves kálváriájukról remekül példázza, miért is beteges az MDF által alkotott drogtörvény.

Természetesen nyitott kérdés, hogy érdemes-e a könnyű drogokat legalizálni; a baj az, hogy az érvek, amiket a legalizáció ellen felhoznak, teljesen falsak. Lényegében arról van szó, hogy a társadalomnak az a rétege, amelyik lelketlenül szemet huny a családjukat fizikai erőszakkal terrorizáló alkoholisták fölött, és amely maga is szívesen issza le magát csontrészegre mondjuk egy esküvő alkalmával, egyszerűen képtelen elfogadni, hogy mások máshogy szeretnék jól érezni magukat. A drogról szóló ismereteiket a Kutyám, Jerry Lee című filmből merítők, és a Parlamentben őket reprezentáló országgyűlési képviselők egyszerűen fóbiásak mindenféle alternatív életformával szemben: Harrach Péter felhábordottan tiltakozik az ellen, hogy betiltsák a gyerekek "nevelő célzatú" bántalmazását, ugyanakkor legszívesebben évekre lesittelne mindenkit, aki akár csak elszív egy füves cigarettát. A párhuzam egyébként aligha véletlen: azok, akik a családban is megengedhetőnek tartják a szülő tekintélyének fiztikai erőszakkal való megerősítését, azok az államot is szívesen hatalmazzák fel, hogy nézeteiket tűzzel-vassal védelmezze.

Természetesen jelenleg nem rendelkezük kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal arra nézve, hogy a drogliberalizáció valóban hasznos lenne; már csak azért sem, mert mint minden törvény esetében, itt sem kizárólag valamiféle objektív "igazságosság", hanem a társadalmi akaratnak valamint a társadalom érettségének is szerepet kell engedni. Egy egészen szélsőséges példával élve: ha Svédországhoz hasonlóan a heroinfüggők nálunk is receptre, gyógyszertárból kaphatnák az amúgy olcsó heroint, akkor ezzel elsősorban a visszaélések száma ugrana meg hihetetlen mértékben. Éppen ezért nagy valószínűséggel elképzelhetetlen bármiféle radikális változtatás alapos és őszinte társadalmi vita nélkül. Addig is, talán nem kellene a hivatkozott cikkben például határozottan suttyó módon viselkedő rendőrség kényére-kedvére kiszolgáltatni a fiatal, alkalmi fogyasztókat; hogy a túlterhelt, emberi körülmények biztosítására képtelen büntetés-végrehajtásról már ne is beszéljünk.

Merjünk gyávák lenni

Szánalmasnak is alig lehet nevezni azt a hozzáállást, amivel a hazai jobboldal és határon túli csatlósai a magyar kormány népszavazás utáni magyarságpolitikája iránt viseltetnek. Duray Miklós, aki minden létező alkalommal örömmel fejezi ki lojalitását a Fidesz iránt, adott esetben kampányolni sem rest, momentán azt találta mondani: Gyurcsány túllőtt a célon, amikor jelezte, kész támogatni a határon túli magyar autonómiai törekvéseit.

Mindezt pusztán csak azért, mert a szlovákiai politikában a közelgő választások miatt a szlovák miniszterelnök nacionalista fröcsögéssel talált reagálni a fenti bejelentésre. Holott egy magyar miniszterelnöknek - a magyar alkotmány értelmében - sok választása nem is lenne. (Erősebb idegzetűek végiggondolhatják, mit mondott volna Duray Miklós, ha Gyurcsány azt nyilatkozza: nem támogatja a magyar autonómiatörekvéseket.)

Persze autonómiából is sokféle van: talán nem Gyurcsány Ferenc hibája, ha jobboldali érzelmű politikusok kapásból irredenta jelszavakra asszociálnak. Duray Miklósnak pedig arra nem ártana visszagondolnia, hogy az általa nagy kalaplengetéssel fogadott magyarigazolvány egy nekifutásból való rúgás volt a határon túli kormányokba, amelyet speciel a szlovák kormány kilencvenszázalékos adóval tervezett kiherélni - ha a magyar külpolitika nem kényszerült volna rá előbb ugyanerre. Gyurcsány bejelentése nem nyúlt át a kormányok felett, egyszerűen csak jelezte a magyar kormány álláspontját. De ő, a nemzetrontó, idegenszívű kommunista nem lehet bátor - ha pedig mégis az, akkor rögtön kiderül, hogy inkább gyávának kellene lennie.

Irak és a demokrácia

Végre elérkezett a várva-várt nap sok iraki számára. tizenhat év után először járulhattak az urnákhoz (hogy mennyire nem szeretem ezt a kifejezést!) a szavazópolgárok. Valószínűleg sokan élnek is a lehetőséggel, annak ellenére, hogy 9 öngyilkos merénylet is történt ezen a napon. Az állítólagos nagy részvétel ellenére is kérdéses azonban, hogy mennyire tekinthető legitimnek egy olyan szavazás, ahol sokan halálfélelmükben nem mentek el szavazni. Most nem csak a szavazás eredménye a tét (sőt, főként nem az), hanem a szavazók száma. Lehetséges ugyanis, amennyiben jogosan elégedettek a megfigyelők, hogy tényleg annyian mentek el minden körzetből (hiszen mind az 5200 körzetben lehetett szavazni), hogy elfogadható lesz minden értelmes ember számára az eredmény (értelmes itt a nem-terrorista ekvivalense).

Igen, ezzel pont azt szeretném mondani, hogy számomra azok, akik saját honfitársaikat gyilkolják halálra, hogy az ő egészen kis érdekcsoportuk érdekeit érvényesítsék országuk nagy többségének akarata ellenében, azokat nem tekintem értelmes embereknek. Tehát a mai napon ez Irak igazi próbája: ellen tud-e állni Az-Zarkavi és társai fenyegetéseinek, mert ha igen, akkor ez igazi alpja lehet egy új demokráciának. Hajrá.

A Mester alkot

Seszták Ágnes írása ugyan csak az interneten számít frissnek - a Magyar Nemzet írásai egy hét késleltetéssel jelennek meg, de az ő írásai annyira idétlenek, pardon időtlenek, hogy nyugodtan idézhetőek mindenféle időkorlát nélkül. A jobboldal mint fogyóeszköz című írását pártállástól függetlenül mindenkinek ajánlhatjuk - tanulságos élmény.

Egy öreg újságíró ismerősöm egyszer óva intett attól, hogy a sajtóban a sajtóról írjunk; a Magyar Nemzet publicisztika oldalain megjelenő írások azonban csak igen tág értelemben nevezhetőek újságírásnak. Maga Seszták Ágnes, régebben még csak a Demokrata főszerkesztő-helyettese a vak gyűlölet legmarkánsabb képviselője ezeken a hasábokon: küldetése az, hogy minél plasztikusabban ábrázolja az általa balliberálisnak képezelt sajtó mocskát.

Mostani tézise: a sajtó eme szeletének a feladata a jobboldal szent életű, kiváló szakembereinek végletes bemocskolása, nem utolsósorban azért, hogy a 2006-os választási győzelem után ne legyen káder, ki bemocskolatlanul maradt volna, ezzel lehetetlenítve el a köz előtt az új Fidesz-kormányt.

Persze ez már önmagában is érthetetlen; ha a balliberális médiatúlsúly oly ellenállhatatlan, ugyan mi veszi majd rá a sok lakótelepi lumpenprolit, hogy mégis a jobboldalra voksoljon? A cikkben azonban nem is ez a legérdekesebb; a legérdekesebb az, hogy mi miatt próbálja meg Seszták Ágnes szerint ellehetetleníteni ez a sajtómocsok beszározni a jobboldal oly nemes képviselőit.

Schmidt Máriát, a kiváló történészt (jelen sorok írója azért tisztán emlékszik rá, hogy a neves hölgy Kende Pétert lelőtte volna, mint egy kutyát) például azért kell üldözni, mert szegény a miniszterelnök fő bizalmasa és a Terror Háza igazgatónője. Holott tulajdonképpen ez már önmagában felháborítóbb, mint Schmidt összes modortalansága, amit a nyakába akarnak varrni: jó ízlésű miniszterelnök nem nevezhetné ki legfőbb bizalmasát egy közintézmény vezetőjének. Kondor Katalinnal szemben azért hangzanak el méltatlan ügynökvádak, hogy bebizonyíthassák: azért Fidesz-szócső a Magyar Rádió, mert Kövér László ezzel zsarolja Kondor Katalint. Seszták szemlátomást nem éri fel ésszel, hogy a Magyar Rádió eleve nem lehetne Fidesz-szócső.

(Bónuszforduló: S.Á. szerint Kövért a baloldali sajtó Köteles Lacaként emlegeti. Ha utánanézünk, kiderül, hogy összesen hat db. internetes fórumbeli hozzászólásban fordul elő ez a név; Seszták szerint tehát ez is a baloldali sajtó része. Bónuszkérdés: hányszor alkalmazta a Magyar Nemzet Medgyessyre a D-209-es karatersort?)

Ez az legszebb az ún. jobboldali újságírásban. Önmagáért beszél.

Feláll, kimegy!

Ha valami miatt érdemes várni az önkormányzati választásokat, hát az a MIÉP kiseprűzése a budapesti önkormányzatból. Elég szomorú közjátéka volt ennek a szélsőjobboldali pártnak az ideiglenes jelenléte a magyar közéletben; az viszont felettébb valószínűtlen, hogy a legközelebbi, várhatóan ugyancsak felfokozott hangulatú választáson legyenek még annyian, hogy képések legyenek képviselőt delegálni az önkormányzatba.

Addig is szennyezik a közéletet; most pl. az auschwitzi áldozatoktól sajnálták az egyperces néma felállást. Ennél nagyobb bunkóságot így hirtelenjében nagyon nehéz elképzelni, ehhez képest a fővárosi közgyűlés összes többi tagja intellektuális fölénnyel telített Grál-lovag (pazarabb képzavar most nem jut eszünkbe), pedig épp eleget szoktunk siránkozni afölött, hogy a fővárosi közgyűlés mi mindent képtelen megoldani. Lám, azért mégis csak van egy erkölcsi minimum, amit jó megugrani.

Persze semmi baj nincs azzal, ha az antiszemita szekció kivonul egy tetszőleges ülésteremből. Csak aztán nem jönnének mindig vissza.

Egy fiatal politikus portréja

A legfrissebb Heti Válaszban Rogán Antallal olvashatunk interjú több szempontból is tanulságos; részben tipikus terméke a jobboldalinak nevezett sajtónak, részben pedig sok mindent megtudhatunk a Fidesz második generációjának egyik vezéralakjáról.

Sajnálatos tény, hogy a Heti Válasz, amelyik a "mérsékelt" jelzőre tart számot, mindmáig képtelen volt normális viszonyt kialakítani a Fidesszel. Létrejöttének körülményei - a lap a piacon amúgy elképzelhetetlenül vaskos állami támogatással valósult meg - már önmagában is kötelezte volna erre; függetlenné válása ismét egy lehetőség lett volna azzal, hogy szakítson nyílt pártkötődéseivel. Ez persze a külső szemlélő számára már azért is nehéz, mert a Heti Válasz azon lapok között szerepel, amelyek előfizetésére Orbán Viktor aláírt levélben szólított fel. Sajnálatos módon a Rogán Antallal készített interjú semmivel sem jobb a jobboldali sajtó alákérdezős interjúinál. Leginkább talán a 168óra baloldali politikusokkal készített portréinterjúi jutnak róla az ember eszébe: leplezetlenül pártos és alázatos, ami nem feltétlenül ugyanaz, mintha egyszerűen csak udvarias és empatikus lenne.

Pedig az alany mindennek nevezhető, csak érdektelennek nem. Politikai karriere kezdete óta egy jellegzetes figurája a Fidesznek; nem tartozik ugyan a párt belső köreihez, de nap ügyekben gyakran halljuk nyilatkozni, illetve gyakori vendége a reggeli műsoroknak is.

Harminchárom évesen - ezt az interjúban maga is jelzi - tagadhatatlanul sokkal érettebb és komolyabban vehető jelenség, mint húszas éveiben volt; azóta a régi tűz egy kicsit kihunyt belőle, nyilatkozatai nem izzanak az ifjúi szenvedélytől. Az ember körülbelül így képzel egy egy átlagos politikust: viszonylag nyugodtan és higgadtan képes érvelni tíz mondatban mondjuk az Info Rádióban egy adott álláspont mellett. Az ember érti, hogy miről beszél, konkrétumokat hall, képes magát pozicionálni a megszólalóhoz képest.

Rogán Antal egyik sajátossága mintha az óvatosság lett volna: nyilatkozataira és személyes karrierjére ez egyaránt jellemző. Nem vállal el, csak olyan tisztségeket, amelyeket saját maga számára is megfelelőnek ítél; ez persze személyes teljesítményére is visszahat. Megszólalásaiban nem ellenfeleinek mindenáron való megsemmisítésére törekszik - a tényeket rendszerint igyekszik úgy visszaadni, hogy közben fenntartásainak hangoztatásával tudhatjuk meg valódi álláspontját. A hülyeségekre pedig valamiféle nagyon enyhén ironikus humorral próbál válaszolni; meg kell vallani, sokkal kellemesebb ez, mint a magyar politikusi nyilatkozatokban monoton ismétlődő "ostobaság".

Azon emberek közé tartozik, akikről természetes módon vetődik fel a kérdés: adott esetben elképzelhető-e pártelnökként. (Az interjúnak egyébként ez az egyetlen valódi kérdése.) Valószínűleg nem. Adottságai valószínűleg sokkal alkalmasabbá teszik a stabil másodvonalbeli szerepre (különösen mondjuk a parlamenti munkában), mint erre komoly, karizmatikus egyéniséget igénylő, stratégiákat önállóan is meghatározni merő posztra. Rogán Antal a tipikus csapatjátékosnak tűnik; képes színvonalasan képviselni a közösségi döntéseket és komolyan hozzájárulni egy adott eredmény eléréséhez - nehéz viszont egy ünnepi megemlékezésen vezérszónokként elképzelni. Szerencsére úgy tűnik, ezzel ő maga is tisztában van.

Két óra a szabadságról

Ma két óráig a Társaság a Szabadságjogokért két munkatársa (Pella Andrea és Schiffer András) volt a Népszabadság fórumának vendége. Aki esetleg nem tudná: a Népszabadság Online újabban rendszeresen lát vendégül értelmiségieket, egy-egy két órás, on-line vitafórumra, ahol bárki tehet fel kérdéseket az illetőknek.

A mai vitát mindenképpen érdemes átolvasniuk azoknak is, akiknem nem zsánere ez a fajta élő adok-kapok; két olyan ember szólalt ugyanis fel, akik munkájuk során különösen sokat tesznek azért, hogy az egyén szabadsága Magyarországon is megvalósulhasson. Mert a jogszabályok ugyan sokmindent garantálnak, de sokszor ez a jog valamiért mégsem tud érvényesülni; és ami még rosszabb, sokszor még a civil felháborodás is elmarad.

Átolvasva a vitát, mindenkinek világossabbá válhat, mit nevezünk szabadságnak: mindenki érvényesítheti saját jogait egészen addig, amíg aránytalan módon nem korlátozza ezzel másokénak érvényesülését. Minden, ami ezen túl van, csak álszentségbe burkolt szűklátókörűség; sajnos ez az attitűd nem is olyan ritka Magyaroszágon. Azért jó tudni, hogy vannak, aki próbálnak tenni ellene.

Ciklusokon átívelve

Na, itt aztán egy kukkot se érdemes vitatkozni: a SAPARD-pénzek fel nem használása igazi kollektív felelősség a javából; a magyar politikai elit egésze úgy, ahogy van összeszégyelheti magát.

Időrendben haladva először is természetesen maga Orbán Viktor, aki az egész mezőgazdaságot nem átallott koncul vetni Torgyán Józsefnek, valószínűleg azon az alapon, hogy hatalamának több ciklusra való bebetonozása nyilván megéri majd azt a sok-sok milliárd forintot. Aztán persze ott van maga Torgyán József, aki hivatali ideje alatt lénygében képtelen volt bármilyen eredményt felmutatni saját cezaromániájának dédelgetésén túl.

A kormányváltás után aztán nemhogy gőzerővel beindult volna a két éve létrehozott, ám munkát nem végző SAPARD-iroda; az illetékes minisztérium a jó magyar pató pálos hagyományok értelmében még egy évig lógatta a lábát.

Mindeközben másutt - mondjuk Csehországban - a nálunk amúgy oly sokat emlegetett "gazdák" már meg is kapták a pénzeket, fejleszthettek belőle, hozhatták magukat helyzetbe az európai uniós piacon.

Úgyhogy, ha az ország viszonylagos elmaradásáról van szó a többi frissen csatlakozotthoz képest, a politikai elit akár be is foghatja a száját; alternatív tevékenységként a föld alá süllyedést tudjuk javasolni.

Csak nyugalom

Orbán Viktor mostanában egyre többet szerepel a nyilvánosság előtt; ha hihetünk a híreknek, akkor ezzel nagy országértékelő beszédét hivatott előkészíteni. Valószínűleg ennek a mentális tréningnek a része a Hír TV-nek adott interjú is, amelyről a Magyar Nemzet is beszámolt.

Most nem kampányra, nyugodt, eredményes kormányzásra van szükség - valljuk be, kicsit fura szavak ezek egy ellenzéki vezér szájából. Neki éppenséggel mintha éppen az lenne az erkölcsi feladata, hogy minél jobban megnehezítse a kormány dolgát; számára a politikai vitának létkérdésnek, nem kerülendő tehernek kellene lennie. Orbán azonban nem szeret vitatkozni; cselekedni jobban szeretett, ha pedig mindenáron beszélnie kell, hát azt inkább gondosan megválogatott nyilvánosság előtt szereti megtenni.

Az interjú alapján nyilván nem számíthatunk forradalmi jelentőségű szónoklatra a Nagy Éves Országértékelésen sem; de talán éppen ezért jó, ha minél többet edződünk az üres frázisokon és a hajmeresztő ostobaságokon.

Ügynöktörvény-mizériák

Érdekesen alakul az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról szóló törvény tervezetének sorsa: a miniszterelnök szerint a törvénytervezet nem elég bátor, az adatvédelmi biztos szerint viszont túl bátor; annyira, hogy ha kell, az Alkotmánybírósághoz is fog fordulni a törvény megsemmisítése végett.

Persze az átlagpolgár annyira nem járatos az alkotmány finomságaiban, ugyanakkor az világosan érzékelhető, hogy a jelenlegi rendszer úgy rossz, ahogy van. Az állambiztonsági szervek működésével foglalkozó iratárak ma lényegében egyetlen célt szolgálnak: ha minden kötél szakad, amíg a kommunikációs csapat kitalál valami újat, lehet szabadon szórakozni egy politikus vagy közszereplő lejáratásával - legyen bármelyik politikai oldalon.

Ezen minden bizonnyal segítene, ha az iratokban való turkálás nem a politikusok privilégiuma lenne, hanem minden állampolgárnak lehetősége lenne rá - így talán az érintettek is kevésbé bíznának abban, hogy úgyse derül ki róluk semmi, amit a bíróság előtt bizonyítani lehetne; sőt, akár azt is letagadhatják, hogy közszereplők lennének. (Mint pl. Szita Károly, aki szóban ugyan ezt sose habozik elismerni, de a levéltárat erről valahogy vonakodik értesíteni.)

Az átvilágítás, mint kiderült, nem ért semmit. A médiumokat - egészen a legutolsó egyetemi kis újságig - átvilágították, az egyházakat pedig nem; mintha bizony azok nem rendelkeznének legalább akkora "véleményformáló erővel". Aztán az is kiderült, hogy ez megint csak arra jó, hogy egy kicsivel tovább lehessen bujkálni az igazság elől: az átvilágítás végeztével minden III/II-es bizton lobogtathatta átvilágítási papírját. Ennyi erővel kutyája oltási bizonyítékát is lobogtathatná minden kedves kémelhárító, hiszen az átvilágítás III/III-as érintettséget vizsgálta.

Németországban egy percig nem volt kérdés, hogy a Stasi-múlttal való szembenézés lehetőségét meg kell adni a népnek. Nálunk ez valahogy nem megy olyan könnyen. Talán félünk attól, amit a tükör mutatna.

Nézőpontok

Van valami ellenállhatatlanul komikus Fáy Zoltán publicisztikai tekergőzésében a Magyar Nemzetben.

Gyurcsány Ferenc, a budapesti gettó felszabadításának hatvanadik évfordulóján beszédet mondott egy zsinagógában; ahol ráadásul sikerült több alkalommal is a Megváltóra hivatkoznia. Az antiszemitizmustól sem teljesen mentes lap szemlátomást nem tudja, merre csapjon: hogy lám-lám, Gyurcsány mégis bevitte a politikát egy templomba; vagy tiltakozzon az ellen, hogy pont egy zsidó templomba kellett bevinnie; triumfáljon azon, hogy lám, Gyurcsány Ferenc is a Megváltóról beszélt, vagy röhögje ki azért, mert a zsidóság kifejezetten nem hisz az elérkezett Megváltóban.

A talán egy kicsit jobban érintett Mazsihisz amúgy alkalomhoz méltónak találta a megemlékezés szövegét; valószínűleg azon az alapon, hogy maguk sem gondolják, hogy a miniszterelnök zsidóvá szeretne átlényegülni arra a pár órára; bölcs önmegtartóztatással már az őszinte emberi gesztust is értékelni tudta.

Jelen sorok írója nem antiszemita, a zsidó gettó felszabadításának jelentőségét pedig csak szolidaritása révén tudja átélni, bár helyesli a miniszterelnök kiállásának tényét, magában azt gondolja, hogy a Megváltóra hivatkozni egy zsinagógában azért mégiscsak vérciki.

Cseles

Rég volt az SZDSZ-nek ilyen jó ötlete, mint ez a legújabb politikai felmérés a párt honlapján. Mindegyik párt szeret szónokolni a választókkal való kapcsolattartásról, de olybá tűnik, az SZDSZ most sikerrel kavarta fel az állóvizet. Ha elolvassuk az MDF és a Fidesz nyilatkozatait az ügyben, rögtön láthatjuk, hogy azok bekapták a horgot: valamilyen oknál fogva ők maguk is megszólítottnak érzik magukat a kérdésben, dühödten tilitakoznak a lágydrogok liberalizációja ellen, és nem győzik hangsúlyozni: Magyarország igenis keresztény állam.

Egy kommunikációs tanácsadó alighanem elkelt volna, mielőtt fejest ugranak a nekik felállított csapdába: ennél olcsóbban és hatékonyabban aligha lehetett volna a közbeszédet tematizálni. Kevés MDF-szavazó lehet, amelyik ne helyeselné a szülői pofont; annál több bizonytalan, de alapvetően liberális érzelmű polgár hallhatja Csapody Miklós felháborodott fröcsögését, aki ezek után aligha fog az MDF-re épkézláb alternatívaként gondolni. Valószínűleg elgondolkodik majd az az ateista szavazó is, amelyiknek elege van a mostani kormányból, és amúgy reflexből adná le a protestszavazatát.

A kérdőíven egyébként valóban olyan kérdések vannak, amelyikről legfőbb ideje volna elkezdeni a politikai-társadalmi párbeszédet; még akkor is, ha sokkal könnyebbnek tűnik ezeket a kérdéseket erőnek erejével a szőnyeg alá söpörni.

Kavar a város élén

Abban kétségkívül igaza van a fővárosi Fidesz-frakciónak, hogy van abban valami vérlázító, ahogy Demszky Gábor népszerűségének újabb feltornászására törekszik. (Kár, hogy ezúttal sem tudtak közjogi nonszenszek nélkül nyilatkozni: a főpolgármester tekitntse magát "ügyvezető főpolgármesternek" stb.) Tizenkét év mintha már egy kicsit túlságosan is sok lenne Demszky Gábornak; ez elmúlt év sorozatos botrányait akár a kimerültség jeleként is érzékelhetjük. Annál is inkább, mivel újraválasztásainak sokszor legalább részben az volt az oka, hogy ellenlábasai képtelenek voltak egy normális ellenjelöltet összekaparni. Ehhez képest most némiképp cinikusnak hangzik a főpolgármesternek azon hozzáállása, hogy majd kidolgoz egy Budapest-programot, amellyel visszaszerzi a választók bizalmát.

Az SZDSZ-nek persze aligha áll érdekében, hogy elfogadja az MSZP ajánlatát; saját identitásának egyik sarokköve az önálló és hangsúlyos budapesti jelenlét. Könnyen lehet ugyanakkor, hogy Kuncze Gábor kijelentése, miszerint 2006-ban is Demszky Gábort jelölik majd a posztra, "ha vállalja", már egy újabb SZDSZ-es jelöltet készít elő. Demszky aligha szeretné főpolgármesteri pályafutását egy látványos pofáraeséssel befejzni; nagy valószínűséggel visszalép majd, teret engedve reménybeli utódjának.

A Fideszben nagy titoktartás övezi a főpolgármester-jelölt személyét; ez a taktika még soha nem jött be igazán: a reflexszerű bujkálás az előrehozott konfliktusok elő ritkán szimpatikus a választóknak. Az MSZP-s jelöltek pedig - két kerületi polgármester és Lendvai Ildikó - a jelen állás szerint csak igen nagy erőfeszítéssel tudnák akár Gy. Németh Erzsébet színvonalát is elérni.

Újszerű konzervativizmus

Dávid Ibolya úgy tűnik, ezúttal az MDNP-vel közösen hirdeti meg a korszerű konzervativizmus programját. Jó lenne tudni, mit is jelent ez.

Mert az MDF eddigi, emlékezetes megnyilvánulásai eddig a rasszizmussal szembeni toleranciában, Európa legszigorúbb drogtörvényében (melyet egy MDF-es beadvány nyomán az Alkotmánybíróság újra életbeléptetett) és ordas homofóbiában merültek ki. Mondhatni, a korszerű, Európai értékeke felelős képviselete helyett ők rendszerint a társadalmi status quo mindenáron való fenntartását tűzték ki célul: minden maradjon úgy, ahogy jelenleg is van, és aki másképp szeretne gondolkodni, az ezt lehetőleg egy sötét, hangszigetelt pincében tegye. (Ha végképp semmi nem jut az eszünkbe, gondoljunk Hermann Nitzsch kiállítására és a körülötte zajló MDF-es cirkuszra!)

Az MDF kis párt, így van rá esélye, hogy ezeket a berozsdásodott, lejárt szavatosságú eszméket tényleg be is vigye a parlamentbe - egy Fideszhez hasonló nagy párt (szavazótáborának heterogén volta miatt) egyszerűen nem engedheti meg magának az ennyire koncentrált intoleranciát. Amit megnyernénk tehát a politikai diverzitás révén, azt el is vesztenénk a korszerű, európai, toleráns politika vámján - kamatostul.

Az MDF felett eljárt az idő. Dávid Ibolya népszerűségét képtelen tartós pártnépszerűségre konvertálni; iszonyatosan nagyot kell majd villantaniuk, hogy az országgyűlési választások végletekig hiszterizált légkörében a jobboldali szavazók merjék majd vállalni a rájuk való szavazás kockázatát.

Információhiány

Valljuk meg rögtön az elején: jelen sorok írója nem tartozik azok közé, akik kölönösebb nehézségek nélkül átlátnak egy nemzeti költségvetést és akik reggel, fogmosás közben az államháztartási törvény paragrafusainak finomságán rágódnak. Mégis megüti a Magyar Nemzet cikkének címe: a kormány 4000 milliárd forinttal nem tud elszámolni.

Mit is jelent köznapi értelemben véve ez a vélemény? Ha valaki nagyobb pénzösszeggel nem tud elszámolni, az a pénz általában hiányzik; nagy jóindulattal az illető csak úgy elszórta valahova, költötte oszt' elfogyott; ha nem a saját pénzével nem tud elszámolni valaki, akkor az már minimum nagyon súlyos gondatlanság, esteleg sikkasztás.

A fent említett naivitás következtében mi ezt leginkább úgy képzeljük, hogy a költségvetésben szerepelnek bevételek és kiadások, és ha olyan bevételek keletkeznek, ami vagy nem szerepel a költségvetésben, vagy szerepel, de nem jelenik meg a kiadási oldalon (a költségvetés meg ugy deficites), akkor a kormány ezt a 4 000 000 000 000 forintot egyszerűen eltette, elosztotta maga között, vagy csak túl sok borravalót adtak a söjtöri kormányrendezvényen és egyszerűen kifolyt a kezükből a pénz. Tekintettel arra, hogy ez az összeg összemérhető az állam éves költségvetésének főösszegével, ez azért egy kicsit durva, meg hihetetlen is; a kormány leginkább szavazatokat szeret vásárolni a pénzén, az meg lehalább rövid távon jó a polgároknak; ennyire meg talán nem jó nekünk.

Ha egy kicsit megkapirgáljuk a cikket, akkor már egy picit más a gyermek fekvése. Répássy Róbert ugyanis egyszerűen összeadta a privatizációs bevételeket és az állam által felvett hiteleket, és közölte, hogy ennek a pénznek az elköltéséről nincs információja a polgároknak. Ügyes. Ehhez nem kell a sokszáz oldalas törvényt ismerni, elég egy zsebkalkulátor, ami már nyilván oda is van készítve a kandallópárkányra, amely előtt a Magyar Nemzet olvasó hintaszékünk áll; összeadjuk, nézzük a szép nagy számot, és rájövünk, hogy nahát, erről tényleg nincs információnk. Disznóság.

Nekem speciel arról sincs információm, hogy mire költötte az általam befizetett adót, pedig igazán küldhetnének minden év végén egy tételes elszámolást. Sőt, ha belegondolok, tulajdonképpen a Fidesz-frakció reprezentációs keretét se tudom fejből visszaidézni, pedig ott ül a sok újságíró és az én pénzemen hallgatja ezt a sok sületlenséget, miközben zabálja a pogácsát. Bár eddig azt hittem, hogy azért alkalmazunk képviselőket, hogy ők legyenek tisztában mindezzel, és ne nekem kelljen Répássy Róbert helyett az államháztartás reformján gondolkodnom, pláne nem kiragadott és önmagukban semmire sem jó számok alapján.

Egy új találmány - és hiányosságai

A magyar politikai kommunikáció modern formája a feljelentés. Elvégre ingyen van, minden lelkiismeretes polgárnak joga van rendőrséghez fordulnia, ha bűncselekményt orrol valahol. Lehet lelkiismerettől áthatott sajtótájékoztatókat tartani; aztán, mire az eljárás lezárul, addigra már mindenki elfelejteti, hogy miről is volt szó tulajdonképpen. Addig is be lehet rúgni néhány kommunikációs gólt. (L. Draskovits Tibor pénügyminiszter esete.)

Persze mint minden puskának, ennek is két vége van; ha a feljelentés nyomán a nyomozás "bűncselekmény hiányában" zárul le, az ellenfél kezdheti el tartani az sértett ártatlanságtól áthatott sajtótájékoztatókat, amikor kiderül, hogy az ellenfél rosszindulatú, alja gyanúsítgatásai szerencsére lepattantak a független magyar igazságszolgáltatás csillogó mellvértjéről. (Mintha csak azért, mert valami nem bűncselekmény, már rögtön etikailag is kifogástalan lenne.) Ez történt Keller doktor ámokfutása idején.

A magyar politikai elit persze nem lenne messze földön híres lkalmazkodóképességéről, ha nem talált volna ki erre is valamit. A nagy találmány a fajsúlyosabb, tehát visszaütni hajlamos ügyekre a virtuális feljelentés. Szíjjártó Péter pl. most ezredszer ismétli el, hogy feljelentést "fontolgatnak" Gyurcsány Ferenc ellen. A fontolgatott feljelentést a rendőrség nyilván sose zárja majd le, ugyanakkor a sajtótájékoztatókat így is meg lehet tartani, a kommunikációs kapura lövéseket így is meg lehet ejteni.

Már ha a közönségnek fel nem tűnik, hogy jelen esetben a kapu mintha hiányozna.

Ki fújja a lufit?

Kár lenne a Medián legfrissebb közvélemény-kutatási adatait figyelmen kívül hagyni. A Medián minden eddigi választáson nyert a közvélemény-kutatók különversenyében; módszertanilag mindenképpen a legfelkészültebbnek tűnik versenytársai között. Mindezt szem előtt tartva érdemes megjegyezni: sajátos, hogy a Magyar Nemzet mindig akkor veszi ezeket kölcsön az eredeti megrendelő HVG-től, ha abból győzelmi jelentést tud kreálni.

Most például "Jó volna hinni, hogy a Medián-adatsor a valóság győzelmét bizonyítja a Gyurcsány és sajtója által kreált virtuális világ fölött". Holott a nagy kalaplengetéssel fogadott elemzés éppen arról szólt, hogy az eredmények szokatlanul ellentmondásos körülmények között születtek. Más, kedvezőtlenebb körülmények között persze sosincs ekkora jelentősége a félidőben mért választási eredményeknek; ilyenkor ugyanez a lap azt szokta mondogatni: a választásokkor úgyis szétpukkan majd a felfújt lufi.

Gyurcsány Ferenc 2 százalékponttal áll Orbán Viktor előtt; a Magyar Nemzet ezt is diadaljelentésként tálalja, holott ez - mint ahogy az a cikkből kiderül - egy Gyurcsány Ferenc szempontjából pozitív folyamat végeredménye, ráadásul a kormányfő az ellenzék táborában sokkal elfogadottabb, mint Orbán Viktor a kormányoldal szimpatizánsai körében.

Olcsó poén lenne most Orwellt idézgetni, mondjuk inkább azt, hogy úgy látszik, a Magyar Nemzet újságírói is öregszenek; saját valóságot már nem nagyon tudnak kreálni, bőven elég nekik valaki másé is. Visszájára fordítva.

Tényleg lemondhatna!

Lamperth Mónika lemondását követeli a Társaság a Szabadságjogokért; nem egészen alaptalanul. A konrét kifogás - a gyülekezési szabadság korlátozása - ugyanis valóban egy olyan probléma, amit komoly felelősséggel kellene kezelni; a jelenlegi belügyminiszter erre nyilvánvalóan képtelen.

A közvélemény számára talán a legismertebb eset Bácsi Diána újnyilas csoportosulásai voltak; ebben az esetben a belügyminiszternek már a Parlamentben is az asztalt döngetve kellett volna kikérnie magának, amikor az ellenzék vezérszónokai, és nem utolsósorban Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter lényegében azt követelték: a kormány ne bújjon a jogszabályok mögé, tiltassa be a tüntetést.

Persze a többi esetben inkább a rendőrséget kellett volna rendreutasítani, ahelyett, hogy eltűrnék azt a szervilizmust, amivel egyes rendezvények betiltásra kerülnek. Kár lenne közvetlenül Lamperth Mónikára kenni ezeket a húzásokat; bőven elég, hogy tűri, ahogy a rendőrség a gondolatát is kitalálva húzza keresztül a vélehetőleg antipatikus rendezvényeket.

A dolog annál is súlyosabb, mivel itt valóban olyan problémáról van szó, amely mögött nincs széles társadalmi támogatottság, ugyanakkor kétségkívül alapjogokat sért. Az átlagpolgár azt szeretné, ha azok az emberek, akik az ő érdekeit veszélyeztetik, mondjuk megmozdulásaikkal, azok nem hogy nem tüntethetnének, de egyáltalán, meg se szólalhatnának. Ezért pedig bármilyen jogtiprást hajlandó eltűrni: gondolhatunk most a kendertüntetés szétfütyülésére is, amit a rendőrség valamiért tétlenül nézett.

Holott a szólásszabadság lényege nem az, hogy azok, akik erre megfelelő hatalommal bírnak, megszólalhatnak - ez még a legsötétebb diktatúrákban is így van. A szólásszabadság azt jelenti, hogy az állam még a megvetett eszméket képviselő, törpe kisebbségeket sem hagyja elhallgattatni.

Formailag tökéletes

Csontos János és Csermely Péter átfogó cikkben veszik sorra, mi mindent tesz, tervez a Fidesz a következő választási kampány megnyeréséért. Az írás deklarált célja, hogy bemutassa, a Fidesz igenis koncepciózus, profi módon tervezi meg kommunikációját.

Kérdéses persze, hogy érdemes volt-e ennyi energiát ölni ebbe az elemzésbe; hiszen azt azért nehéz lenne elvitatni, hogy az egységes kommunikáció kifejezetten erőssége a fiatal demokratáknak. Az erős központi irányításnak mindenképpen megvan az a hozadéka, hogy nem kell tartani attól a különnyilatkozat-áradattól, amely az MSZP, illetve az SZDSZ életének (bár teljesen más okokból) szerves részét képezi, és amely nem kevés fejfájásnak forrása. Érdekes ugyanakkor, hogy a két publicista kritikátlanul átveszi a párt azon állítását, mely szerint a népszavazási kampány is egyértelmű siker lett volna. A népszavazási kampány többek között azt mutatatta meg, hogy a profi kommunikáció önmagában nem elég a sikerhez.

A Fidesz a politikai vitákban leginkább úgy szeret részt venni, hogy politikai ellenfeleinek erkölcsi vagy politikai illegitimációját próbálja bizonygatni; konkrét, megfogható állítások helyett inkább csak nemet mond mindenre. A baloldali-libárlis kormány - hogy csak néhányat idézzünk a rendszeresen visszatérő szófordulatok között - nem bírják az emberek bizalmát, semmibe veszik a nép akaratát, külföldi érdekeket szolgálnak ki, nem képviselik elég határozottan a nemzeti érdekeket. Hogy mit kellene csinálni, az csak nagyon ritkán fogalmazódik meg.

Apróság, de remek példa, hogy amikor a karácsonyi ünnepek előtt ingyenes volt a parkolás a fővárosban, a fővárosi ellenzék azzal kontrázott, hogy akkor a tömegközlekedés is legyen ingyenes, mintha az államnak módjában állna polgárait bármivel is megajándékozni, amit nem tőlük kapott. Ez elég jelentős bevételkiesést jelentett volna a BKV-nak. A bérletek, jegyek árának emelését rendre elfogadhatatlannak tartják; ugyanakkor folyamatosan panaszkodnak a tömegközlekedés színvonala miatt. Nyilvánvaló, hogy mindezt nem lehet egyszerre; ugyanakkor mégsem tesznek javaslatot mondjuk a BKV ellenőrzési módszereinek racionalizálására sem, ami pénzbe nem kerülne, mégis növelhetné a bevételeket.

Az elemzésből kiderül az is: a Fidesz abban bízik, hogy a közvélemény előbb-utóbb rájön: a szocialisták hangzatos szlogenei mögött nincsen semmi. Ha viszont a közvélemény ilyen éleslátással rendelkezik, akkor a kampánytechnikák további finomítása helyett most már a Fidesz is igazán előállhatna a saját, az utóbbi, lassan két évben már nyilván elég alaposan kiérlelt koncepciójával.

Pl.

Ha egyedi esetekből általánosítunk az ország egész állapotára, azt általában demagógiának nevezzük. Ugyanakkor mégis érdemes szem előtt tartani, hogy az ország élete ilyen kis egyedi esetekből áll össze; s mindenki saját magának a legfontosabb. A Népszabadság riportjának főszereplője harminc éves, cigány, kelet-magyarországi és nő; halomban állnak otthon a nyelvvizsgái, a bizonyítványai, elhelyezkedni mégsem tud. Lehet, hogy ezért ez mégiscsak jelez valamit az ország helyzetéről is.

Annyit talán mindenképpen, hogy az, amit az ország kényelmesebbik fele gondol, hogy elég csak tanulni, elmenni dolgozni és igyekezni - ez nem elég. Hogy a munkahelyek megoszlása finoman szólva sem egyenletes; amíg Budapesten lényegében már érettségivel is lehet megfelelő munkát találni, addig Borsodban még több nyelvvizsgával és szakképzettséggel sem feltétlenül. Könnyen benne lehet a pakliban az is, hogy a munkavállalónak sem csak a képzettség számít; nőt nem annyira szívesen vesznek fel, cigányt pedig talán még kevésbé. Ezeken a dolgokon pedig sehogy máshogy, csak kormányzati beavatkozással lehetne segíteni.

Felettébb hajlamos szlogen például a tudásalapú társadalom, amelynek egyik fő motorja az élethosszig tartó tanulás; ha azonban hiányzik az a gazdasági-vállalkozó környezet, amelyik ténylegesen erre épít, akkor az élethosszig tartó tanulás fogalma elég groteszk értelmezést nyerhet. Az ország elmaradottabb (értsd: a társadalmi változásokra kevésbé fogékony) felében pedig még elég sok időbe beletelhet, amíg az új trendek ott is begyűrűznek.

Persze az "egyesek éheznek, a kormány meg nem csinál semmit" szlogen szintén demagógia; Nagy Irén képzettségeit javarészt a romáknak juttatott támogatások segítségével tudta elvégezni, most pedig elsőéves egyetemista; a társadalom tehát nem teljesen tehetetlen. De ezek szerint azért van még mit tenni.

Havanyú a szőlő

A Magyar Nemzet vezércikkében teljes egyetértését fejezi ki Hiller István miniszteri posztjáról történő lemondásával kapcsolatban. Az eseményt hírként is feldolgozta a lap; első pillantásra úgy tűnik, mintha a pártelnök valamiféle vereséget szenvedett volna, s kudarcának jeleként mondana le.

A cikk remekül tükrözi a magyar jobboldal jelenlegi lelkiállapotát. A 2002-es választások idején sorra jelentek meg a hasonlóan szatirikusnak szánt hangvételű (a valóságban inkább csak szánalmas) publicisztikák, ahol akkor még Kovács László tűnt fel kétségbeesésében hisztérikus rohamokban vonagló vesztesként; a vízió valószerűsége alighanem ismert. Most Hiller István a semmire sem képes, pipogya politikus; holott éppenséggel sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy a jobboldal szénája jól áll, netán borítékolható a fölényes győzelem - ahogy azt a cikk sugallja - azt nem. Az MSZP momentán nyomul előre, s a politikai ellenfeleknek éppen lövésük sincs, hogy mit csináljanak. S Hiller István most már teljes munkaidőben fog aláereszkedni a lövészárokba.

Na nem mintha erre nem lenne szüksége az MSZP-nek; jelenleg tényleg csak a lendület viszi őket előre; ha az elfogy, akkor is tudni kell majd továbbenni, és addig is adekvát válaszokat kell adni a felvetődő kihívásokra. De hogy egyelőre nem a Fidesz van lépéselőnyben, az kétségtelen.

Nem is lenne a Magyar Nemzet, ha a végén nem lenne egy lehelletfinom, elegáns célzás Hiller István agyonveretésére, amelyre Haklik Norbert vágyálmai szerint egy székelyföldi kocsmában kerülne sor, nem sokkal a Fidesz választási győzelme után.

Pattog a zománc...

A hagyomány csapdája

Seres László remek cikkben foglalja össze a melegházasság mellett és ellen felsorakozott érveket; állást azonban - nagyon helyesen - nem foglal; így az írás remek háttérül szolgálhat saját álláspontunk kialakításához, finomításához.

Semjén Zsolt nemes egyszerűséggel bűnnek tartja a homoszexualitás; persze azért elfogadja, hogy van. Ennek megfelelően, s a slipery sloap-elmélet szellemében azt mondja: a melegházasság hamarosan utat nyithatna a többnejűség és egyéb nem kívánatos házassági formák irányába is.

Az érvelés mögött az áll, hogy a konzervatív álláspont szerint - amit az Alkotmánybíróság egy korábbi ítélete is alátámaszt - a társadalmi normák kikristályosodtak, egyszer s mindenkorra eldőlt, hogy mit tartunk kívánatosnak és mit nem. A homoszexuálisok házasságát pl. nem tartják kívánatosnak, ahogy a többnejűséget sem.

Kérdés persze, hogy van-e joga az államot irányító politikusoknak saját ízlésük szerint formálni az országot - annak lakosaina határozott akarata ellenére. A házasság, és ez nagyon fontos, a két érintett kivételével senki másnak nem okoz kárt és nem hoz hasznot; egy egyszerű, sima módja annak, hogy együtt élni kívánó párok egymással polgárjogi szerződést kössenek, ami bizonyos jogkedvezményekkel is jár, nagyban leegyszerűsíti pl. az öröklést.

Nehéz elfogadni azt az állítást, hogy a házasság elsődleges célja a gyermekek felnevelése. Ennek következetes alkalmazása esetén ugyanis nem ártana valami szankciót kidolgozni a bizonyos idő után gyermeket nem produkáló házaspárokra; sőt, meddő házasságok megalapítását eleve meg kellene tiltani. Na meg örökbefogadás is létezik a világon.

A világ konzervatív fele erre persze elszörnyedve hördül fel, tiltakozva az ellen, hogy rendellenesen élő emberek gyerekeket neveljenek saját deviancájukra. Ezek az emberek valószínűleg soha nem voltak még nevelőotthonban; ha lettek volna, nem gondolnák, hogy melegnek lenni rosszabb, mint érzelmi silányságban felnövő potenciális bűnözőnek vagy prostituáltnak. Ha meleg párok készen állnak arra, hogy szeretetteljes környezetet nyújtsanak egy amúgy szülők nélküli, kilátástalan sorsú kis gyereknek, akkor a melegházasságokat inkább bátorítani kéne - nekik ugyanis tényleg nincs más választásuk, csak az örökbefogadás.

Amúgy nagy valószínűséggel tarthatatlan az az álláspont, hogy a törvények a társadalom végső állapotát hivatottak konzerválni. Ha tömeges társadalmi igény mutatkozik majd a poligámiára, akkor majd annak is teret kell engedni, ahogy most a homszexualitásnak kellene; a törvényhozásnak pedig az lenne a feladata, hogy az ezzel kapcsolatos törvényi garanciákat megteremtse.

Nem is olyan régen a homoszexualitás ellen nagy hévvel fellépő magyar jobboldal képes lett volna egy olyan helyzetbe bekormányozni az országot, ahol bizonyos beláthatatlan jogkövetkezmények kiküszöbölésére óriási voltumenű, rapid törvényhozásra kötelezte volna a magyar országgyűlést. Most nem hajt a tatár, csak a homoszexuális honfitársaink iránt érzett szolidaritás. A trendek (Európában) mindenképpen a liberalizáció irányába mutatnak, érdemes lenne minél előbb lépni nekünk is.

A finnyásság ára

Gyurcsány Ferenc nem ad interjút a Vasárnapi Újságnak, mert nem tud azonosulni annak szellemiségével. Helyes lépés volt ez?

Semmiképpen. Gyurcsány Ferencnek pont azért kellett volna interjút adnia, amiért elutasította azt: mert véleménye szerint a Vasárnapi Újság hangvétele, egyes anyagainak szellemisége sajnos nem teszi lehetővé, hogy azzal bármilyen közösséget vállaljon. Ahogy Orbán Viktornak ugyanezért nem lett volna szabad elmennie, már ha ez lett volna a helyzet; de sajnos nem ez volt, Orbánnak ez volt a kedvenc rádióműsora.

A politikusokat nem lehet egyenlő mércével mérni. Egy baloldali miniszterelnök pont azzal erősíti a Vasárnapi Újsághoz hasonló, szélsőséges műsorok és sajtótermékek szellemiségét, pont azzal járul hozzá hallgatóinak, olvasóinak (a miniszterelnök véleménye szerint mindenképpen) téves meggyőződésének további megerősítéséhez, ha nem áll oda az újságírók elé és nem vállalja a konfrontációt a jobboldal saját pályáján. Veszítenivalója amúgy sem sok van: ha etikátlan kérdésekkel zaklatnák, nyilván fel tudna rájuk készülni, és képes lenne megfelelően kommunikálni a helyzetet; amúgy pedig szorítkozhatna a szilárd tények és saját véleményének egyértelmű, félreérthetetlen közlésére.

Alapvető félreértése a magyar politikának, hogy a sajtó lehet büntetésben. A sajtót tisztelni kellene; az ellenkező táborét a leginkább.

A nemzet eleven egysége

A Heti Válasz hosszas elemzésben veszi sorra a köztársasági elnöki posztra felvetődött neveket; az eszmefuttatás legalább annyira ijesztő, mint amennyire figyelemreméltó.

Elég világosan kiderül belőle ugyanis - és ezzel a magyar politikai realitásokat látva leginkább csak egyetérteni lehet -, hogy nemigen várható politkai konszenzus a köztársasági elnök személyét illetően. Valószínűleg történjék bármi, a Fidesz nem fog olyan jelöltet támogatni, ami a kommunistáknak is megfelel. És ha már úgyis egyszerű többséggel kell dönteni, nem reális az az elképzelés sem, hogy a koalíció majd önmérsékletet gyakorolva olyan elnököt javasol, aki adott esetben nem lesz majd rest nekik is okozni néhány percet.

Mádl Ferencről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy soha, egyetlen pillanatra sem ingott meg szerepében, nem csúszott vissza vállaltan jobboldali-konzervatív értékrendjéhez, azt nem. Érthetetlen például, hogy egy köztársasági elnöknek miért kell politikai napilapban vezércikket jegyeznie; a kedvezményes honosításról tartott népszavazáson is lehetett volna nagyságrendekkel objektívebb.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy akkor most indokoltan lehetne baloldali-liberális érzelmű jelöltet választani. Épp ellenkezőleg: most lenne itt az ideje annak, hogy minden nehézség dacára megpróbáljanak konszenzusra jutni az ellenzékkel. Egy ilyen gesztusnak még rövid távon is lenne politikai hozadéka, hosszú távon meg talán hozzájárulhatna a "győztes mindent visz" elvének finomodásához.

Mindenesetre aggasztó, hogy a közsszájon forgó nevek közül mennyi az, aki eleve alkalmatlannak tűnik. Szili Katalin a saját pártjával szemben sem volt képes lojálisan és sportszerűen viselkedni; Bárándy Péter az igazságügyi tárcával sem tudott megbirkózni; Gönci Kinga pedig telivér pártpolitikus. Glatz Ferenc maximum annyira számít pártatlannak, mint Mádl Ferenc.

Sólyom László remek jelölt lenne, de, mint a Heti Válasz is írja, a politikai pártok aligha mernének ilyen kikezdhetetlen tekintélyű egyént megválasztani. Vizi E. Szilveszter szintén a jó választások közé tartozhatna, s hadd dobjuk be mi mondjuk Holló András nevét, mint abszolút alkalmas, s ezzel magát nagy valószínűséggel eleve diszkvalifikáló, köztiszteletben álló személyét.

Az átlag felettiek támogatásáról

Harrach Péter fideszes országgyűlési képviselő a Népszabadságban Átlaggyerek nincs című cikkében hosszasan érvel amellett, hogy az egyházi iskoláknak miért kellene több támogatást kapniuk, mint az önkormányzatiaknak.

Véleményem szerint ez a koncepció úgy, ahogy van, rossz. Az egyházi iskoláknak semmiféle támogatást nem kellene adni, a szektorsemleges fejpénzen felül - a fenntartói támogatást egy az egyben vissza kellene hárítani az egyházakra. Ha az egyházak ezt nem tudják megfizetni, fizettessék meg ezt azokkal a családokkal, akik ide akarják járatni a gyerekeiket; ha erre nincs érdeklődés, zárják be az iskolát, vagy, ha van rá igény, adják vissza az önkormányzatnak.

Itt lenne az ideje az egyházi finanszírozás radikális újragondolásának. Bár kétségtelen tény, hogy a keresztény egyházak kulturálisan eleve beágyazottak a magyar társadalomba, ezért anyagi összeomlásuk nehezen kezelhető károkat okozna a társadalomban; nehezen látható be azonban, hogy az ennek elkerüléséhez szükséges minimumnál miért kell egy fillérrel is többet adni. Magyarország egy szekularizált állam, amelyiknek így is csak fogcsikorgatva lenne szabad eltűrnie, hogy egyes világnézeteket előnyben részesít másokkal szemben.

Az egyházak eltartása alapvetően a hívők feladata; a keresztény szellemiségű oktatásé, jelentsen az bármit, pláne az lenne. Miért kellene az adófizetők forintjait arra áldozni, hogy egyes iskolákban a biológiát és a magyar irodalmat is keresztény szellemiségben oktassák? Miért a magyar állam feladata, hogy létrejöjjön egy keresztény értelmiség? A hittanoktatás és a hitéletben való megerősítéshez nincs szükség iskolára; jóval kevesebb támogatás is elég volna.

Már csak azért is érdemes lenne átgondolni az egyházi pénzek helyzetét, mert láthatjuk: az egyházak cseppet sem leplezetten politizálnak is, messze nem áll meg tehát az az érv, hogy ezek politikasemleges intézmények lennének, amelyek a Magyar Köztársaság minden polgárát egyformán szolgálnák. Az egyházak - intézményileg - a jobboldali pártok stratégiai szövetségesei, aminek aktív propagandával is hangot adnak. A keresztényi toleranciára jó példa Schulek Mátyás, a Deák téri Evangélikus Gimnázium igazgatója is, aki az Oktatási Minisztérium előtt rendezett tüntetésen pl. ezt nyilatkozta:

"Talán az a baj az egyházi iskolákkal, hogy nem nyájembereket, nem konzumidiótákat és plazacicákat nevelnek, és az ott képviselt értékrend szétterjedhet az országban."

Magyarán a többi iskola - akikkel "nincs baj", idiótákat képez; magyarán a keresztény értékrend az egyedüli elfogadható Magyarországon. Valószínűtlen, hogy Schulek Mátyás nyíltan vállalt elveit ne érvényesítené az iskolában is (ezt személyes tapasztalaim alapján is meg tudom erősíteni); ez hát az a hozzáállás, amit az adófizetők pénzéből - Harrach Péter érvelése alapján teljesen jogosan - kiemelten támogat a magyar állam.

Érdemes megfontolni azt is, hogy a keresztény egyházak szerint a magyar társadalom túlnyomó többsége keresztény. Mi akadályozza meg ezt az elsöprő többséget abban, hogy vállalkozásokat indítson, azokba tőkével szálljon be, hogy aztán ezek eltartsák az egyházakat? (Az egyházak működésének - még a Harrach Péter által visszasírt feudális időkben, amikre ma már nem igazán lenne szabad hivatkozni - amúgy ez volt a természetes módja.)

Érthetetlen, hogy miért adunk az egyházaknak akár csak egy fillérrel is többet, mint amennyi jár nekik a közfeladatok ellátásáért (az oktatáson kívül többek között még a gyógyítás, a műemlékvédelem is idetartozik), plusz amennyit egy akármilyen civil szervezetnek adnánk. Nem vagyunk a középkorban.

hahh

Tudom, semmi közvetlen köze a politikához, de végre, Végre, VÉGRE, van nemzetközi lapszemléje a Népszabinak, és én ennek nagyon örülök!

Tatatata!

Politikai szempontból alighanem jól megtérülő húzás lesz az előző rendszer nemzetbiztonsági irtatainak kutathatóvá tétele Gyurcsány Ferenc részéről. A magyar jobboldal nagy ügybuzgóságában az MSZP szinte összes érintettjét kilúgozta már, így nekik sok félnivalójuk nem igen lehet már. Ugyanakkor a jobboldalon ugyancsak sok, jelenleg makulátlan piros-fehér-zöld lelkületű úriember és úrihölgyről derülhet ki, hogy annak idején ők is részei voltak ennek a rendszernek, mint mindenki más.

Szita Károlynak személy szerint elég sok félnivalója lehet ebben az ügyben: jelenleg még hivatkozhat arra az abszurditásra, hogy ő nem közszereplő; nem tudni, meg fogja-e ezt lépni, de szemlátomást nem nagyon siet kikérni az esetlegesen rá vonatkozó iratokat az NBH-ból. És hát ezen az oldalon ezerszer nagyobb súlya van egy bebizonyosodott III/II-es tagságnak; egy olyan párt, amelyik következetesen D-209-esezett az ízlésesség végső határán is túl, amelyik mind a mai napig a keményvonalas antikommunizmust képviseli (különösen szövetséges lapjain keresztül), nem igazán engedhet meg magának olyan polgármestert, amelyik maga is "kémelhárító" volt.

Ha az iratok tényleg kutathatóak lesznek - a Fidesz még keresztbefeküdhet a javaslatnak, azzal az ürüggyel, hogy szankciókat akar (ami pont az ingadozó közvélemény szemében nem feltétlenül lesz nyerő húzás) - akkor várhatóan hihetetlen indulatok fognak elszabadulni a jobboldalon. A nagy keménykedésnek pedig legutóbb sem a baloldali-liberális oldal látta a kárát.

Ezeket az indulatokat remekül illusztrálja egy matematika-fizika szakos tanár állítólag fizikaórán elhangzott helyzetértékelése. Hirtelen megint csak a bírósági ítélettel megerősített tények fogadhatók el (érdekes lenne tudni, mit gondol a tanár úr Kulcsár Attila "kiszivárgott" ügyészi kihallgatásainak leközléséről). Aki pedig csak pletykál, annak géppisztolysorozat jár.

A tanár persze tagad, a diákok nyilván csak manipulálták a felvételt, és ő különben sem órán mondta, amit mondott. Pedig, ha belegondolunk a lámpavasra fellógatott kommunisták, a kutyaként lelőtt írók és a politikai tüntetésre kivitt diákok sorába, a történet messze nem elképzelhetetlen...

Rendőri intézkedés

Egy roma házasápár azt állítja: rendőrségi kihallgatásuk alatt - amely végeztével semmilyen bűncselekménnyel nem gyanúsították meg őket - a rendőrök megverték őket. Az esetnek persze külön nyomatékot ad, hogy történetesen cigányokról van szó; ha figyelmesen követjük a sajtót, tudhatjuk, hogy az ilyesminek gyakorlatilag mindenki ki van téve - a kérdés csak az, hogy mekkora valószínűséggel.

Egy, a húszas években játszódó Wodehouse-regény amerikai szereplője felveti: vesztegessék meg az üvegház előtt posztoló rendőrt, hogy kiengedhessék az ott foglyul ejtett pszichiátert. Társai - mind angolok - egybehangzóan és megingathatatlanul állítják: egy angol rendőrt nem lehet megvesztegetni.

Jó lenne, ha a magyar rendőrökre is tudnánk - legalább könnyed vígjátékokban - így hivatkozni; ha kizárt lenne, hogy egy potenciális gyanúsított középkorú nő fejéhez pisztolyt nyomnak, kihallgatásuk közben pedig eljár a rendőrök keze. Azonban ez nagyon messze áll az elképzelhetetlentől, mégpedig azért, mert a társadalom elvárásai sem ezt tükrözik. A magyar társadalom egy tetemes része nem tartja elfogadhatatlan dolognak az önbíráskodást, nem tartja megingathatatlannak a bűnözők-gyanúsítottak emberi jogait; abban a biztos tudatban, hogy az ő jól szituált életébe nem fognak betörni a rendőrök még véletlenül sem, rendet akar, bármi áron.

Ellenkező esetben minden ilyen históriába keveredett rendőrt azonnal fel lehetne függeszteni, egészen addig, amíg a haladéktalanul lefolytatott, alapos vizsgálat nem garantálja, hogy a rend őrei nem éltek vissza jogosítványukkal. Hogy mindenki, akinek dolga van a rendőrséggel, legyen az kiskatona, részeg fiatal vagy egyszerűen csak a patikából hazafelé tartó roma házaspár, biztos lehessen benne, hogy azok, történjék bármi, betartják a rájuk vonatkozó jogszabályokat. A helsinki bizottság magyarországi képviselője szerint azonban a bántalmazásoknak csak alig egy-két ezrelékéből lesz büntetőügy; ráadásul a rendőrök az igazi nehézfiúkat sosem bántalmazzák.

Talán mert azok gondolkodás nélkül ütnének vissza.

Worse, Worst, Cunami

Tényleg nagyon sokkol az, ami karácsonykor Délkelet-Ázsiában történt, viszont sosem fogom megérteni, vajon a helyiek miért nem csinálnak valamit?
Nyusztai Máté, a Népszabadság kiküldött tudósítója arról számolt be egyik első tudósításában, hogy a helyiek csak apatikusan ülnek, és nem csinálnak semmit. Később mindenhonnan jöttek a hírek, hogy "igen, hihetetlen mennyiségű élelmiszer, ruha illetve gyógyszer érkezett a térségbe, sajnos sokat nem lehet (még) felhasználni, hiszen nem lehet eljuttatni a helyszínre az adományokat". Sőt! India egyik tartományába be sem lehet menni, ugyanis "természetvédelmi terület" és az ott élő törzseket nem lehet megzavarni. Igaz, hogy ha az ott élő törzseket nem zavarják meg, akkor már nem lesznek sokáig élők, de ez láthatóan nem zavarja a kormányt.
Aceh tartományba (Thaiföld) csak helikopteren lehet eljutni, ennek következtében a tartományi székhelyen kívül még mindig nem jutottak el segélycsomagok.
A Kormány (szintén Thaiföld) még mindig azon vitatkozik, kinek a hatásköre a segélyezés koordinációja - a miniszterelnöké vagy a köztársasági elnöké - ezért a lehetségesnél sokkal lassabban halad a segélyezés. Igaz, az első bűnbak már megvan: elbocsátottak egy minisztert, mert lett volna lehetőség a cunami (hol percekkel, hol órákkal) előrejelzésére, amely nem történt meg.
A legújabb hír pedig, hogy sok európai turistát azonosítás nélkül tömegsírokba temettek, melynek következtében esély sincs rá, hogy valaha megtudjanak róluk bármit a hozzátartozók.
Ezek után szerintem nem csoda, ha a sajtó elégedetlenkedik...

Indulatból odakenve

Eörsi István a Népszabadságban megjelent, Utószó helyett című írásában ismét ostorozni kezdi a kedvezményes honosításról szóló állampolgársági kezdeményezést. Bár sok állításával egyet lehet érteni, összességében véve érthetetlen az indulat, amellyel csapásait osztogatja minden irányba.

Kiderült például, hogy az egész cécóért az Alkotmánybíróság felelős, hiszen hogyan engedhetett egy olyan kezdeményezést pályára, amelyet az állampolgárok illyen kis többsége tudott csak támogatni. Mintha bizony az AB afféle mindenttudó közvéleménykutató-cég lenne, amelyik mindenféle szavazást eleve fölöslegessé tenne, hiszen az általa jóváhagyott kérdések - Eörsi István véleménye szerint - nem csak érvényesen, hanem erdeményesen, nagy arányú támogató szavazattal zárulnának. Az AB természetesen csak arról döntött, hogy ez a kérdés népszavazásra bocsátható-e. (Az eredmények egyébként mintha inkább az AB-t igazolnák: a választópolgárok szemlátomást nem akartak rábólintani egy ilyen, semmiféle garanciális elemet nem tartalmazó kérdésre; nagyon is jól meg tudták tehát ítélni, hogy miről szavaznak.)

Eörsi másik alapvető tévedése, hogy úgy tesz, mintha a népszavazás eredménye azt jelentené: az Országgyűlés nem alkothat törvényt a kedvezményes honosításról. Holott messze nem erről van szó; a népszavazás, ha másra nem, hát arra rámutatott, milyen tarthatatlan a magyar állam jelenlegi viselkedése a határon túliakkal szemben. Bebizonyosodott, hogy végre valódi tettekre lenne szükség, és az ellentmondást is oldani kellene szólamok és a tényleges helyzetek között. Kis János az Élet és Irodalomban megjelent tanulmányában - példaszerűn objektív érvekkel megtámogatva - nagyon is konkrét teendőket sorol fel: a kedvezményes honosítás korrekt megoldása szerepel a kitűzött célok felett.

Amiben Eörsinek igaza van: az etnikai alapú állampolgárság elfogadhatatlansága, és a magyar jobboldal hazug viselkedése az állampolgárság után. Kár, hogy az e felett érzett felháborodásának mindjárt egy Népszabadság-cikkben kellett hangot adnia. A Népszabadságot ugyanis nem elsősorban a magyar jobboldal olvassa.

Egy "liberális keresztény

Rocco Buttiglinone exkluzív interjút adott a Heti Válasznak; a szöveget már csak azért is érdemes elolvasni, mert figyelemreméltó, hogy mennyire más formátumban zajlik a politika Magyarországon és Európában. Természetesen legalább ennyire kérdés az, amit a lap felvetni próbál az interjúval: helyes volt-e Rocco Buttiglione megbuktatása.

Érdemes egy kicsit elidőzni az interjúalany és az újságíró felkészültsége, stílusa között tátongó szakadékon. Buttiglione minden szavát vállalja, noha vallja, hogy a sajtó, illetve a közvélemény félreértelmezte az álláspontját. Ugyanakkor a szó nemesebb értelmében vett politikus: képes volt elfogadni, hogy hogy az adott körülmények között nem nevezhették ki; nem próbálja meg démonizálni ellenfeleit, nem mocskolódik; egészen egyszerűen beismeri, hogy az adott pillanatban alulmaradt riválisaival szemben. Ehhez képes elszomorító a tulajdonképpen vállaltan és érezhetően elfogult Horkay Hörcher Ferenc gátlástalan alákérdezése. Ha tényleg nyitott kérdésként tudta volna kezelni Buttiglione visszaléptetését, egy igazán izgalmas és érdekes interjú születhetett volna.

A probléma persze ettől függetlenül is él. Buttiglione ugyanis "erkölcsi bűnnek" tartja a homoszexualitást, hangsúlyozva, hogy ez messze nem azonos a politikai bűnnel. Adott esetben komoly áldozatokat is képes lenne vállalni azért, hogy a vele egyet nem értőknek meglegyen a joga a tévedésre.

Érdemes hangsúlyozni: ez a hozzáállás a magánéletben tökéletesen elfogadható és korrekt. Mindenkinek jogában áll tetszőleges nézeteket vallani vagy hangoztatni, egészen addig, amíg ezzel mások jogait nem sérti - márpedig a fent említett alapállásra ez igaz. Az is igaz, hogy egy biztos magánvéleménye nem feltétlenül van kihatással munkájára; egy adóügyi biztos esetében valószínűleg a bizottsági meghallgatásokon is közömbös, hogy az illető római katolikus, protestáns vagy metodista-e, vagy hogy a liberálisabb vagy a szigorúbb értelmezését vallja-e.

Jelen esetben azonban az olasz vallásfilozófus olyan posztért indult, ahol hihetetlenül ingatag talajon kellett volna folyamatosan munkát végeznie. Egy sor esetben olyan kérdésekben kellett volna döntéseket hoznia, ahol nem egyértelmű, hogy mi lenne a helyes döntés, mi engedhető meg és mi nem. Egy sor esetben állást kellene foglalnia, hallatnia a hangját olyan kérdésekben, ahol az ellenzők és a pártolók csapnak össze. Mindezt egy olyan Európai Unióban, amelynek egy tagállamában egy önkormányzati képviselő a kiskorúak jogainak védelme mögé bújva kampányol a melegtüntetés hatósági betiltása mellett. Ahol sajnos igenis előfordulhat, hogy az emberi jogok biztosának adott esetben az egyházakkal is konfrontálódnia kell. A kérdés nem elsősorban az, hogy Buttiglione kampányolt volna a homoszexualitás kriminalizálása mellett - nagy valószínűséggel nem - hanem hogy ezekeben a kérdéses esetekben életszerűen tételezhettük volna fel, hogy képes magát függetleníteni saját erkölcsi meggyőződésétől. Erkölcsi kérdésekről lévén szó, azt kell mondanunk: remélhetőleg nem tenne ilyet. Ebben az esetben viszont egyátalán nem feltétlenül szerencsés mondjuk a pápához való, nyíltan vállalt közelállása.

Az interjú egyik legérdekesebb pontja, amikor Buttiglione egy keresztényellenes lobbiról beszél az EU döntéshozó fórumaiban. Nehéz lenne egy ilyen lobbit elképzelni, ha nem lenne egy olyan keresztény egyház, amelyik nem sajnálja az energiát arra, hogy ahol csak teheti, megpróbáljon saját magának minél nagyobb befolyást szerezni a törvényhozásban és -alkalmazásban. Ha minden keresztény értelmiségi szigorúan magánügyének tekintené vallási meggyőződését.

Sittre az újságírókkal!

Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadságképviselője szerint demokráciában szabály az, hogy újságírót munkájáért bebörtönözni nem szabad. Érdekes állítás; akadhatnak azonban, akik azt gondolják, hogy a demokrácia lényege végül is mégsem az erősek védelmét jelenti.

Az újságíró, kicsit általánosabban fogalmazva, a média pedig az egyik legerősebb hatalom manapság, amikor az információs csatornák kontrollálásával tartósan lehet nagy tömegeket manipulálni. A közszereplők hihetetlen mértékben ki vannak szolgáltatva a sajtónak: ha valamely újság úgy dönt, hogy rászáll egy politikusra, akkor arra mindenképpen jó sokáig rá lesz szállva, elégtétlelt pedig csak hosszas, drága és erősen kétséges kimenetelű perben szerezhet magának. Egy országos lapnak ugyanis feltehetőleg több pénze van ügyvédre, mint egy magánszemélynek. Arról már nem is beszélve, hogy a rágalmazásnak sokszor az a lényege, hogy a közvélemény előtt ellehetetlenítsenek valakit - ha ez megtörtént, a fizetendő bírság csak másodlagos.

Haraszti Miklós inkább polgári peres ügyeket csinálna a rágalmazásból; ami, kissé sarkítva voltaképpen azt jelenti, hogy a lapok csak erre szánt költségvetésük erejéig rágalmazhatnának. A stabilabb háttérrel rendelkező lapok többet, a szegények keveset - ez aligha a jogbiztonság ismeretőjele.

Közszereplőknek rágalmazással hihetetlen károkat lehet okozni; egy-egy megfelelően időzített hazugság, és az illető hetekig-hónapokig mosakodhat. Még így is lesznek, akiknek évek múlva is csak az eredeti, valótlan információ fog eszükbe jutni. Hogy a Pókember nénikéjét idézzük: a nagy hatalom nagy felelősséggel jár. Aki mások életének bemocskolásával szeretne érvényesülni, jobb, ha egy kicsit lehűti magát valami hűvös helyen.

Nehezen gyógyulnak

Kissé nehezen gyógyulnak a jobboldal véleményformálói. A Magyar Nemezt december 23-i számában Czakó Gábor arról számolt be: feljelentést tett azok ellen, akik a népszavazáson a "nem" irányába buzdítottak. Az elhangzott érveket - az eredetihez képest némiképp torzított formában - pedig közérdekű adatok hamisításának és terjesztésének állítja be.

Teljesen felesleges azon gondolkodni, hogy ez az esemény megtörtént-e vagy sem, hiszen a Legfelsőbb Bíróság általában nem tekinti feladatának, hogy infantilis bohóctréfákhoz asszisztáljon. Szerintem bőségesen elegendő annyit leszögezni: abban lapban, amelynek előfizetésére Orbán Viktor aláírt levélben szólította fel a választókat, egy politikai vélemény hangoztatását - egy nemzetközi egyezményre hivatkozva - bűncselekményként akarnak beállítani.

A Magyar Nemzet szemlátomást képtelen megemészetni, hogy a kisebbség oldalán állnak. Gondolkodásmódjuk, újságírási stílusuk, publicisztikáik kemény hangneme mind azáltal legitimálódik, hogy ők képviselik a magyar nemezetet; és amikor ennek a nemzetnek egy olyan ügyben kellene döntenie, amelyet a lap (és persze nem utolsósorban az a politikai párt, amelyikhez a lap ezer szállal kötődik) sorskérdésnek jelölt meg, a nemzet látványosan és félreérthetetlenül elutasítja a választ.

A különbség a Fidesz és a Magyar Nemzet között az, hogy az előbbi hivatásos politikusokból áll, akik tudják, hogy a népakarattal nem lehet szembemenni. A nép is meg tud sértődni, hihetetlenül sokáig tud duzzogni, és hihetetlenül nagy befolyása van ebben az országban. A népakarathoz tehát színtiszta pragmatizmusból és érdemes jó képet vágni - Orbán Viktor már a választások éjszakáján megtette ezt, és úgy döntött, visszatér a szociális demagógiához.

Ezúttal azonban a mindeddig abszolút lojális újságírók inkább egy mellékutcára kanyarodtak be. Számukra elfogadhatatlan, hogy ha már más vélemények is teret kaphatnak, ne az ő oldaluk legyen abszolút többségben. Hiszen önevidens tény, hogy rajtuk kívül senki más nem lehetett hivatott a nép valódi álláspontjának tolmácsolására; ha pedig valaki mégis megpróbálkozna ezzel, azt nyilvánvalóan sittre kell vágni, a szólásszszabadság nagyobb dicséretére. Ez a mentalitás viszont aligha alkalmas arra, hogy tömegeket nyerjen meg a magyar jobboldaliság ügyének támogatására.

Bezzeg amikor Bencsik Andrást sittelték volna le, nem véleményének, hanem egy tudatos hazugság hangoztatásáért, akkor a szólásszabadság szent volt és sérthetetlen. Talán nem ártana, ha a tisztelt urak és hölgyek tudatosítanák: szólásszabadságnak nem azt nevezik, amikor szabad a többséginek gondolt véleményt hangoztatni. Pláne, amikor az finoman szólva is kisebbségi.

Katasztrófaturizmus

Sosem fogom megérteni, hogy lehet valakinek annyira kemény a lelke, hogy halálos nyugalommal elmegy Thaiföldre (Sri Lankára stb.) egy ekkora katasztrófa után. És még ő van felháborodva, hogy az az szemét cunami (tsunami, izlés szerint) csak úgy el akarja söpörni az ő privát szórakozását, amire fél éve gyűjtött. Eszébe sem jut, hogy esetleg segítsen annak a sok rászorulónak, akik mindenüket elvesztették a szökőárban. Nem. Neki most ki kell mennie a katasztrófasujtotta övezetbe, mert ő most jól akarja magát érezni. Eközben Ausztriában több önkormányzat is (magánszeméllyekről nem is beszélve) felajánlotta az újévi ünnepségekre szánt teljes pénzösszeget az eltűnt honfitársaik hozzátartozóinak segítésére.

Itthon még eltűntek sincsenek. Igaz ugyan, hogy kb. húsz személyről nem tudunk semmit egy hete, de ők nem eltűnt személyek, csak nem tudunk velük kapcsolatot teremteni. Oh, je. I love Magyar mentalitás.