Tüntetés magyar módra

A magyar tüntetéseknek az esetek nagy részében nem az a lényegük, hogy a közvélemény figyelmét felhívva valamilyen problémára, könnybben lehessen eredményeket elérni, hanem az, hogy a tüntetők megmutathassák, milyen tökös gyerekek is ők tulajdonképpen.

A gazdatüntetés szervezői nem egyszerűen tárgyalni akarnak a kormánnyal; csicskáztatni akarják. Valószínűtlen, hogy bármely civilizált országban van olyan tüntető, amelyik nem eredménynek könyvelné el, hogy a földművelésügyi miniszter irodájában tárgyalhat a kérdésekről; nálunk viszont szerves része a célok elérésének, hogy a miniszter ott és akkor tárgyaljon, amikor ez a tüntetőknek jól esik.

Ennél talán csak az sajnálatosabb, hogy ugyanezt a stílust követi a kérdéses miniszter is: neki aztán végképp nem kellene, hogy leessen a gyűrű az ujjáról, nyugodtan átsétálhatott volna a kijelölt helyszínre; az, hogy így kényelmetlenebbül folynak a tárgyalások, nem az ő baja, pláne, hogy casus belliben aztán az ő keze is vastagon benne van: mert valahol tényleg röhej, ahogy nálunk az uniós pénzeket kezelik. Mintha csak púp lenne a bürokrácia hátán. Mindegy, mindentől függetlenül nem neki kellemetlen, ha egy-egy szükséges iratért mindig át kell szalajtania egy küldöncöt az irodájába, vagy ha egy szakértőjével telefonon kell egyeztetnie.

De hát nem csak a mezőgazdaságunk nem uniós színvonalú.

Felsőfokú problémák

- Jó napot kívánok, Horváth Judittal szeretnék beszélni.

- Az ki?

- Horváth Judit az ELTE pr-felelőse.

- Melyik tanszéken, vagy karon, vagy hol?

- Nem dolgozik egyik tanszéken sem, ő az ELTE pr-felelőse.

- Hát ilyenről én még nem is hallottam.

- Már többször sikerült vele beszélnem.

- Nem tudom, hol lehet...

- Nem szívesen árulom el, hogy a Rektori Hivatalhoz van beosztva, mert ha nem tudnak egy számot, rendszeresen a rektori hivatal titkársághoz kapcsolnak, amit nem szeretnék, vagy a rektor úr titkárságára, amit még kevésbé szeretnék. Horváth Juditnak saját melléke van, gondolom, van ott egy telefonkönyv...

- Nézem... [A háttérben: - Horváth Judit, valami pr-felelős, hallottál te már ilyenről? - Nem. - Nem. - Hát ilyen nincs. - Horváth Judit?]

- Megvan, kapcsolom.

(A mellék számát nem árulták el.)

A fenti történet tegnapi és teljesen valós. Aktuálpolitikai vonatkozása csak annyi van, hogy valóban valami abban, hogy egy sor állást az egyetemeken tényleg felesleges közalkalmazottakkal betöltetni. A fent említett hölgy közalkalmazott, de nemhogy az ELTE kommunikációs felelősét, de az oktatási rektorhelyettest sem képes mindig kapcsolni; ha pedig a ranglétrán lejjebb álló személyt, mondjuk a pályázati iroda vezetőjét próbálja elérni az embert, akkor reflexből kapcsolja a rektor titkárságát. Hallgatókkal, akiknek ez ideális munka lenne, nyilván rugalmas időbeosztással, benn az egyetemen, ez egész másképp lenne; azok ösztönözve lennének arra, hogy munkájukat megtarthassák, így nyilván képesek lennének belelapzni a telefonkönyvba akár minden egyes híváskor. Ha már az egyetemi vezetés képtelen odatenni egy számítógépet.

Nyilván közalkalmazott az a bácsi is, aki naphosszat hallgatja a Bartók Rádiót kis kukszlijában, és esténként bezárja az ajtót; vele speciel semmi bajunk nincs, csak nehéz elhinni, hogy ő is a gazdaságos pénzfelhasználás jegyében ül ott.

Fura látni, hogy néhány egyszerű manőverrel hogyan lehet a felsőoktatást hadállásainak feladására kényszeríteni. Tulajdonképpen egy mondat is elég: nincs több pénz. És, közvetlenül azelőtt, hogy a miniszter biztost nevezne ki egy intézmény élére, valahogy rögtön kiderül, hogy még mindig van 100-200 millócska, ami elcsorog valamiféle rejtélyes eresztékeken.

Vannak persze más filozófiájú intézmények is, amelyek az állami támogatás mellett nem restek plusz bevétel után nézni, nem azt gondolja, hogy az államnak egyszemélyben kellene számolatlanul lapátolnia a pénzt az intézménybe; már csak velük szemben is méltánytalanság lenne, ha a többi, idegzsábás dinoszauruszként tántorgó egyetem meg mindig kapna plusz lóvét, ha éppen köll.

Az oktatók nemrég még ragaszkodtak a kötelező béreleméshez; ma Magyar Bálint fél évvel ezelőtti felvetését követelik, miszerint az intézmény dönthesse el, hogy kinek ad béremelést és kinek nem.

Ha az ELTE helyében lennék, a telefonos kisasszonynak például nem.

Akik máshonnan ki vannak rekesztve

Seres László interjúja Molnár Pállal, a Vasárnapi Újság főszerkesztőjével vérlázító a maga módján. Még többet árul el a Magyar Rádió belső állapotáról.

Molnár Pál "nem tapasztalt" antiszemitizmust, nincs tudomása arról, hogy a a Vasárnapi Újság szélsőjobboldali körök hivatkozási alapja; Lovas István "indulatos, de nem antiszemita"; és végezetül, a Vasárnap Újság képviseli azok véleményét, akik máshonnan ki vannak rekesztve: a hazafias, jobboldali érzelmű embereket.

A cél dicséretes, de nem biztos, hogy a megfelelő csoportot választották. Számos médium hirdeti magáról ugyanezt; Lovas István maga is rendszeresen publikál ezekben. A hazafiasnak nevezett, valójában ultranacionalista, erőszakos, kirekesztő érzelmű réteg tehát ugyancsak képviseltetve van.

Vajon hogyan reagálna arra a főszerkesztő úr, ha a Magyar Rádióban - mondjuk a Vasárnapi Újság helyén - rendszeres műsort indítanának homoszexuálisoknak, szenvedélybetegeknek, cigányoknak vagy mondjuk (hogy ne csak triviális példákkal élkünk) radikális zöldeknek? Mert az ő véleményüket aztán tényleg nem képviseli senki, nincs saját médiumuk, nehezen juttatják el üzeneteiket a társadalomhoz.

Ha Molnár Pál azonosul azzal a réteggel, amelyiknek műsort szolgáltat, alighanem hisztérikus görcsök között követelné, hogy a Rádió húzza meg a határt, de nagyon sürgősen.

Most mi tesszük ugyanezt.

Átfesteni a lovat

Nevet változtat az SZDSZ; SZDSZ-ből SZDSZ lesz, már ami a rövidítéseket illeti. A párt nevébe hivatalosan bekerül a "Magyar Liberális Párt" elnevezés, de jelen sorok írója szívesen meghív mindenkit egy koketélra, akit ez érdekel.

A FIDESZ MPP/MPSZ névváltoztatásai is leginkább csak a sajtónak szóló pr-események voltak; a különbség talán csak annyi, hogy a Fidesz akkor amúgy is nyakig ült a szimbolikus politizálásban, na meg a szekerük is futott rendesen. Az SZDSZ a bekerülési küszöb felett van talán fél centivel, lehet, hogy inkább valódi liberális üzeneteket kellene megfogalmazni.

Amiből ugyanis egy liberális választónak már egészen biztosan tele van a búrája, azok a látványos gesztusok és az üres szavak; a nagy ívű ígéretek és szerény megvalósulásuk - ehelyett valószínűleg jobban szeretnének reális, elérhető, de megvalósult elképzeléseket, liberális víziót.

Még a cégbírósági illetékért is kár.

500 elbocsátás kapcsán

Ember legyen a talpán, aki átlát a magyar felsőoktatás zűrzavaros finanszírozási helyzetén. Először is, az intézmények aligha túlfinanszírozottak. A felsőoktatás és a K+F igen drága és költséges dolog, amin viszont rövid távon nagyon könnyű spórolni, ezért mindig innen vonják el a legtöbb pénzt, holott sokkal többet is fel lehetne ésszerűen használni. Ugyanakkor az intézmények egy része semmit sem tesz azért, hogy rossz helyzetén javítson. Sőt: gazdálkodásuk a legritkább esetben nevezhető ésszerűnek; úgy pazarolnak, hogy gyakorlatilag észre sem veszik. A rendszerből egyszerűen elfolyik a pénz.

Ha tényleg tudásalapú társadalmat építünk, akkor azokra a szolgáltatásokra, amiket egy egyetem nyújtani tudna, igenis lenne kereslet. Az egyetemek legnagyobb részének azonban nem nagyon akarózik kidugni a lábát az állami támogatás dunnája alól; magas szintű elitképzésről ábrándoznak, és várják, hogy a jó magyar szokások értelmében az utolsó pillanatban meginduljon a pénzáramlás a katasztrófa elkerülésére.

Szó se róla, eddig ez működött, újabban viszont nem működik. Ha valamelyik egyetem már nagyon nyafog, a minisztérium belengeti a miniszteri biztos lehetőségét, és csodák csodája, "nehezen ugyan", de meg lehet oldani az anyagi nehézségeket.

Más felsőoktatási intézmények, mondjuk a Pécsi Tudományegyetem vagy a Nyíregyházi Főiskola mintha egy kicsit előrébb járna a többieknél; bevállalnak plusz terheket, hiteleket vesznek fel, és bíznak benne, hogy felsőfokú szakképzésből, felnőttképzésből, adott esetben ukrán nyelvű képzésből majd csak visszafizetik - és ha visszafizették, a felsőoktatási hallgatók egyre szűkülő piacán is komoly versenyelőnyt fognak jelenteni.

Persze azt a több mint ötszáz dolgozót, akit most elbocsátanak a Debreceni Egyetemről, ez aligha vigasztal. És oszoljon meg bárhogy is a felelősség a fenntartó állam és az intézmény között, ez a lépés aligha szolgálja a tudásalapú társadalom épülését.

SMS

Nemrég még Gyurcsány Ferencet vádolták azzal, hogy mindennapjait egyfajta valóságshow-hoz teszi hasonlatossá; most pedig Orbán Viktor bejelentette: SMS-ben is fogad javaslatokat országértékelő beszének tartalmára.

A javaslat egyszerre arcátlan és zseniális. Nem tudom, hányan gondolhatják úgy, hogy üzenetükkel képesek lehetnek befolyásolni egy valószínűleg már megírt és gondosan előkészített beszédet; valószínűleg csak azok számíthatnak sikerélményre, akik olyasmit javasolnak, ami már eleve benne van a szövegben. Mivel a gesztus alapvetően arra épít, hogy valószínűleg csak a törzsgárda nem sajnálja a pénzt ilyesmire, valószínűleg keveseknek kell majd csalódniuk.

Ennél sokkal irritálóbb az ideológia, ami e mögött az apróság mögött van: a vox populi - vox dei elv leporolása, ami szépen hangzik, de az orbáni interpretációja nagyon messze áll mindentől, ami demokratikus. A Parlamentet nyilatkozataiban rendszeresen lekicsinylő exkormányfő azzal a populista szólammal próbál meg eredményeket elérni, hogy lépten-nyomon demonstrálja: őt nem a politikusok, hanem a nép érdekli. A nép pedig, így arctalan általánosságában képtelen lenne normális döntéseket hozni; mindent meg akar kapni, adózni viszont egyáltalán nem szeret; beleszól olyan szakmai kérdésekbe is (mint mondjuk az oktatás), amit magánemberként abszolút természetességgel hagy meg más kompetenciájának. Bedől a magyar államadósság rémképének, az állampapírt meg megveszi - semmiképpen sem egy olyan entitás tehát, amely alkalmas lenne napi politikai döntések felelős meghozatalára. Pláne, hogy az orbáni állítással szemben erősen megosztott; persze, aki szelektív süketséggel rendelkezik, az mindig tudja, mit kell tennie.

Mondjuk, aki négy évig igyekezett a népet a saját képére formálni, az keveset kockáztat, ha aztán látványosan erre a népre hallgat

kinek mit szabad?

A környezetvédelem mindig is problémás pontja volt a nagyhatalmaknak. Az USA híres arról, hogy nem képes semmit nem hajlandó aláírni, semmihez nem hajlandó tartani magát. De vajon miért? Egész egyszerűen azért, mert megteheti. És azért, mert van olyan nagyhatalom, ami ezt megteheti, akár az egész Föld kerülhet olyan veszélybe, amelyet nem lehet már rendbetenni. Pontosítok: a Föld már olyan veszélyben van, amit csak sürgős beavatkozással lehetne megmenteni, tehát USA a Föld halálos ítéletét írja most alá. És még kegyelmi kérvényt sem nyújthat be senki az elnökhöz...

A budapesti kör

Sokkal könnyebb szakértőket felfogadni, mint az embereket bevonni a döntésbe; igazi orbáni jellegű mondanivaló ez manapság.

Nagy kár, hogy az exkormányfő saját ciklusában nem tudta ezeket az elveket érvényesíteni. Akkor valahogy nem volt olyan fontos az emberek véleménye; a kormányülésekről jegyzőkönyv pl. egyáltalán nem készült, nehogy az érdeklődő emberek tájékoztatására szakosodott újságírók illetéktelen információkhoz jussanak; ami azt illeti, még a jegyzőkönyveket is titkosították vagy 75 évre. Így az embereket legalább a találgatásba sikerült bevonni.

Akkor ott volt egy rakás döntés, ami kifejezetten a dönteni hivatott testületek megkerülésével történt; a kultuszminiszter pl. egyszemélyben osztogathatott százmilliókat filmekre, miközben ívben tett a Magyar Mozgógkép Közalapítvány véleményére az ügyben; igaz, ők szakértők voltak, ami a jelek szerint súlyosbító körülmény.

Országgyűlési képviselőket azonban már a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhetünk szakértőnek; valahogy mégse sikerült őket a közös gondolkodásba bevonni sose. Akkor még a "Ellenzék nélkül is működik a Parlament" jelszó dívott; ma éppen fordítva.

Szintén az Orbán-kormány saját zöldszervezeteket hozott létre, hogy a már meglevők súlyát eliminálják a környezetvédelmi minisztériummal szemben; igaz, ők nem voltak szakértők, viszont vélhetőleg fizettek nekik.

Végezetül térjünk vissza a médiához: Orbán maga annyira igyekezett bevonni az embereket a közös gondolkodásba, hogy baloldali médiaszereplőnek nem adott interjút; egyet sem. A baloldali olvasókat nyilván nem is számítanak embernek.

BKV revisited

Megvan az első politikai hozadéka a BKV tervezett sztrájkjának: a Fidesz szerint a fővárosi önkormányzatnak kellene a zsebébe nyúlnia.

Talán ez az egyetlen, amiben a Fidesz kormányon és ellenzékben egyaránt következetes: azt kommunikálni, hogy az állam zsebe végül is feneketlen, abból tetszés szerinti igények kielégíthetőek. Talán csak az az árnyalatnyi különbség van, hogy kormányon csak potenciális szavazóiknak osztogattak, most meg osztogatnának mindenkinek.

Persze hihetetlenül demagóg dolog ilyenkor összehasonlítgatni a különböző foglalkozási ágak fizetéseit; inkább csak azt jeleznénk, nem biztos, hogy helyes gazdaságpolitikai elv mindig azok fizetését emelni, akiknek éppen nagyobb a zsarolópotenciálja. Valószínűtlen, hogy a Fidesz azt gondolja, hogy ez tényleg megoldás lehetne ebben a helyzetben; sokkal hihetőbb, hogy a kedd délelőtti dühöngő tömeg indulatait próbálják meg politikai ellenfeleik felé terelni a tehetetlen és színvonaltalan BKV felől (tegyük hozzá még egyszer: tisztában vagyunk vele, hogy a BKV rossz anyagi helyzetben van, de tegyük hozzá azt is - szintén ismételten - hogy nem vezethető vissza minden probléma a pénzre.)

A tippünk mindenesetre az, hogy sztrájk nem lesz; persze a Munkaügyi Bíróság döntésén is sok múlik majd. Vajon mi lesz majd az elégséges szolgáltatás, amikor az igen gyakran a normál ügymenet során sem biztosítható?

Egy utolsóesélyes pártelnök

- Mi volna üdvösebb: ha megerősödne az értékelvű jobbközép, vagy ha 2006-ban - akár a hasznossági elv alapján - győzne a jobboldal, és kormányzati pozícióból kezdene normális Magyarországot építeni?

- Azért van harmadik választás is.

- Mégpedig?

- Amikor egy értékelvű, többpárti jobbközép kap többséget, mert meg tudta győzni a választókat, hogy képes egy természetesen sokszínű, normális Magyarországot építeni.

- Ez nem illúzió?

(A szokásos siránkozás helyett, hogy a Heti Válasz a Dávid Ibolyával készült interjúval is bizonyította, hogy képtelen kilépni a Fidesz-retorika elvtelen kiszolgálóinak köréből, legyen elég ennyi.)

Dávid Ibolya egyre jobb pozícióba kerül ahhoz, hogy ismét bevihesse a Parlamentbe a Magyar Demokrata Fórumot - noha az esélyek jelen pillanatban még így sem túlságosan nagyok. Az EP-választások csak annyit igazoltak vissza, hogy van érdeklődés a Fórum nyújtotta politikára; hogy élesben hogyan döntenek az emberek, az egyelőre teljesen nyitott kérdés.

A probléma talán ott kezdődik, hogy a párt szemlátomást nem tudja eldönteni, hogy jelenlegi, meglehetősen konfúz értékrendszeréből mit adjon fel és mit tűzzön ténylegesen a pajzsára. A pártelnök által felsorolt értékek némelyike - például a kisebb állam - nyílt szakítás azzal az elvvel, amit a Fidesz-MDF kormány vallott; igaz, a világ boldogabbik felén ezt nevezik jobboldalinak. Magyarországon viszont az emberek nem szeretnek adót fizetni, de ha felmegy a gáz vagy a közlekedés ára, az igen nagy valószínűséggel kiveri a biztosítékot a szavazópolgár fejében.

Első pillantásra - politikai szempontból - remek ötletnek tűnik az MDNP és az MDF egyesüléséből; az interjúból viszont kiderül az is, hogy ennek a feltételrendszere még messze nincs megfelelő mélységben kidolgozva. Ami teljesen nyilvánvaló, hogy egyik párt politikai erői sem szeretnének eltűnni a süllyesztőben, de mintha eddig ez lenne az egyetlen dolog, amiben biztosra vehetjük a konszenzust - minden más tekintetben mintha az összes szereplő borotvaélen táncolna.

Kérdés az is, hogy Dávid Ibolya helyesen teszi-e, hogy célként folyton a Fidesszel kötött parlamenti (és nem választási) szövetséget jelöli meg, miközben más nyilatkozatai óhatatlanul is azt a benyomást teszik, hogy közel elfogadhatatlannak tartja a Fidesz politikáját.

Az MDF számára tehát feltétlenül izgalmas lesz a választásokig hátralevő szűk másfél év; akik pedig azt gondolják, hogy a politikai diverzitás alapvetően mégiscsak jó dolog, azoknak szintén lesz izgulnivalójuk. Azoknak meg pláne, akiknek nem tetszik a párt jelenleg elég markáns xeno- homo- és még ki tudja milyen-fób politikája.

Hol mi a következménye?

Már megint robbantottak Baszkföldön. Pedig mikor Zapatero kormányfő hatalomrakerült, megígérte, hogy megfékezi a terroristákat. Nem fékezte meg. Sőt, a merényletek megint kezdenek szaporodni. Hogy ez azért van, mert tényleg akcióznak a spanyol rendőrök (nemrég tartóztattak le 14 terroristát, másik 6-ot pedig most adott ki Mexikó Spanyolországnak), vagy "csak úgy", azt nem lehet pontosan tudni, bár sejtések vannak.

Az érdekes mégsem ez, én inkább azon csodálkozom, hogy lehet az, hogy az USA ölbetett kézzel nézi, hogy gyilkolják a civileket Madridban halomra, míg Irakban az egész kormányzatot eltörölte a föld színéről. Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy bárkinek bele kellene avatkoznia a spanyol belügyekbe, pláne nem szeretném, ha az USA lerohanná az országot, csak azt kérném, fontolják meg a tisztelt washingtoni nagyfejek, hogyan tudnának hatékony ezközöket és módszereket felajánlani Spanyolországnak. Persze ott nincsenek olajmezők, csak flamenco van, és foci...

A dánok adóssága

Első blikkre simán gondolhatnánk, hogy minden országnak a magánügye, hogy milyen bevándorlási politikát folytat; különösen akkor, ha - például mint most Dániában - ezzel választást lehet nyerni. Ugyanakkor talán célszerű lenne a diskurzusba etikai szempontokat is bevonni; nem lenne szabad szem elől téveszteni, hogy a Harmadik Világ nyomorúságáért Európa kollektíven felelős.

Dániának, amely ebben a formájában nyilván nem sok szerepet vállalhatok a gyarmatosítás tevőleges részében, sem lenne szabad figyelmen kívül hagynia, hogy az az Európa, amelyben ő olyan remekül érzi magát, és amelynek segítsége nélkül alighanem sehol sem lehetne, gazdasági vezető helyét annak köszönheti, hogy annak idején lelkiismeret-furdalás nélkül zsigerelte ki azokat a népeket, amelyek most nem tudnak mit kezdeni azokkal a félcivilizált állapotokkal és szétdúlt demográfiai viszonyokkal, amelyek most pokollá teszik az egykori gyarmaton élők mindennapjait. Nehéz azonosulni azzal az elgondolással, hogy Dánia az ENSZ ajánlását élvezők közül is csak azokat hajlandó befogadni, akik nemzetgazdaságilag legalább nullszaldósnak minősülnek.

Természetesen ez nem csak morális kérdés; a Harmadik Világ jelen állapotában egy olyan dinamit, aminek már a kanócát is meggyújtották, csak senki sem tudja, mikor ég le. Ezek a végsőkig kiéheztetett tömegek remek melegágyai annak a terrorizmusnak, amely, ha eljön az ideje, Dániát is eléri majd; és akkor nincs az a grandiózus dán operetthadsereg, amely útját állhatná a pusztításnak.

Talán célszerű lenne a dolgot peren kívül rendezni.

Lovassági támadás

Lehet, hogy Gyurcsány Ferenc arab terroristákról szóló bejelentése akkora világbotrányt jelent, hogy hamarosan valóban elzárják a kőolajcsapokat - ahogy azt Lovas István jósolja mai vezércikkében - ám mi erről az eseményről akkor se írunk többet, a fagyhalálig foglalkozzunk valami vidámabbal. S mi vidámabban lehetne elképzelni egy Lovas-publicisztika alapos, kritikai igényű elemzésénél?

Ha az ember elkezdi, hamar rászokik a jobboldali sajtó rendszeres olvasására. Annyira radikálisan más képet mutat a valóságról, mint az összes többi médium vagy a köznapi tapasztalat, hogy az ember nem tudja megállni, hogy újra meg újra át ne tekintse a dolgokat ezen különleges szemüvegen keresztül. A Magyar Nemzet minden sora egyetlen célt szolgál, egyre kevésbé leplezetten: hogy a Fidesz és csak a Fidesz nyerje meg az éppen soron következő választásokat.

Ez a látásmód ugyan hihetetlenül leszűkíti az ember világnézetét, ám felettébb megkönnyíti az ember dolgát, ha mondjuk Lovas Istvánhoz hasonlóan rendszeresen publicisztikákat kell írnia. A magyar jobboldali politikai és szavazótábor jelentik az emberi értékek egy kicsiny szigetét a multinacionális társaságok és a balliberális médiaterror poklában; ennek a kicsiny seregnek az egyetlen szóba jöhető, kikezdhetetlen vezére Orbán Viktor.

A jelen írásban például a dakota vicceket főbenjáró bűnnek tartotta volna a baloldali sajtó. Annak éppenséggel nem tartotta; a fél ország röhögött a közkézen kapható idézetes könyvek tartalmának dakota közmondásként való elsütésén, de hát mindenki úgy csinál magából bohócot, ahogy akar. Kissé már bonyolultabb a helyzet Orbán "európán kívül is van élet" kijelentésével; kétségtelen tény, hogy - a hű Lovas Istvánnal ellentétben - ezt a kijelentést sokan végeérhetetlen beszűkültségükben valóban nem egy "magától értetődő alternatívaként", hanem egy hihetetlenül felelőtlen kormányfő szélsőjobb felé tett euroszkeptikus gesztusként értelmezték. Gyurcsány arabterroristázását pedig senki sem nevezte "csak viccnek"; ennyit hát a valóságról.

A cikk hátralevő, érdemi kijelentéseket tartalmazó része azt ecseteli, hogy mit reagált a nemzetközi közvélemény Gyurcsány kijelentésére. Nem ecseteljük ezt a sokat sejtető, de azért lényegesen kevesebbet állító kirohanást; ennél akkor már sokkal szórakoztatóbb lenne felidézni, hogy a '98-tól 2002-ig tartó Aranykorban mit ajánlott a nemzetközi közvéleménynek mondjuk a Magyar Nemzet, ha mondjuk Orbán Viktor bírálatáról volt szó.

Leginkább semmit, ugyanis a negatív véleményekről lényegében nem adtak hírt. Akkor még Magyaroszág (tényleg egy kicsit abszurd módon) egy kompakt egységnek számított, amelyről a világgazdaság hullámai a "magyar modell" védőgátjáról ártalmatlanul verődtek vissza.

Párbeszéd a semmiről

Enerváltnak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető Kuncze Gábor azon javaslata, hogy a Fidesz és az SZDSZ egyeztessenek az adóügyekről, mert az SZDSZ-nek mindegy, ki terjeszti be és készíti elő a javaslatot.

Nem igazán szokásos, és talán nem is véletlenül, hogy egy ellenzéki párt radikális költségvetés-módosító javaslatait egy kormánypárt támogassa - koalíciós partnere ellenében. Ráadásul nagy valószínűséggel azért ellenzéki egy ellenzéki párt, mert nincs kormányon, ergo aligha fogja a kormánypártok kommunikációját kulcsra kész javaslatokkal segíteni.

A Fidesz persze udvariasan semmitmondó frázisokkal reagált és a dolog maradt is ennyiben. Mindkét párt futhatott egy tiszteletkört, amelynek során elismételgethették megszokott jelszavaikat - alighanem ez minden hozadéka ennek az akciónak.

Legalább nem nőtt be a szájuk

Buzinak születni

Nem árt, ha szem előtt tartjuk annak lehetőségét: bizonyos kérdések egyszer s mindenkorra kikerülnek majd az elméleti diskurzus lehetősége alól. Mint ahogy Darwin óta ahogy komoly spekulációkat nem lehet folytatni az élővilág kialakulásának mechanizmusairól, ugyanúgy előfordulhat az is, hogy a homoszexualitás biológiai háttere is megvilágosodik majd előttünk, és akkor majd egy kicsit nehezebb lesz buzizni. Vagy nem.

Komoly kérdés, hogy mi akadályoz meg majd bennünket abban, hogy ne torzszülötteknek, hanem teljes értékű embereknek tartsuk majd a homoszexuálisokat; ne öntsük ki őket az eugenika lefolyóján, ha erre esetleg lehetőség adódik, és ne rekesszük ki őket éppen erre hivatkozva egy sor jog gyakorlásából.

Magyarországon sajnos nem állunk nagyon jól ebben a helyzetben; pedig nem ártana erre személyesen is odafigyelnünk. Jó lenne, ha nem ezekre az irracionális félelmekre való rájátszással lehetne eredményeket elérni mondjuk a választásokon; ha mondjuk a (jelen esetben biológiai) kisebbséggek kijátszásával senki sem próbálna meg választásokat nyerni.

Vagy legalább ne venne részt tevőlegesen melegellenes tüntetéseken.

Kik is sztrájkolnak?

Aki nem lakik túlságosan messze a városközponttól, az akár szolid érdeklődéssel is szemlélheti, mi lesz a keddi BKV-sztrájkból. Akiknek kocsijuk van, azok most talán még nyugodtan somolyognak, egyre valószínűbb azonban, hogy hamarosan ők is rájönnek: maximum az autók tetején ugrálva lehet majd az úttesten hatékonyan közlekedni.

A sztrájkért persze mindenki utálni fogja a BKV-s dolgozókat; aligha olyan csoportról van szó, amelyiket a fővárosiak nagyobbik része olyan különösebben szeretne. Az átlagutazó ugyanis tipikusan a személye elleni szívatásnak éli meg, ha pont az orra előtt csapják be az ajtót, hogy az állomások dolgozói sem motiváltak egy kicsit sem az utazási feltételek - a cégre is kötelező - betartásában; ehhez még szép kontrasztot adnak a fizikai erőszaktól sem visszariadó BKV-ellenőrök. (Az ő sztrákjukkal pl. szerintem az összes budapesti messzemenő szolidaritást tudna vállalni.) Hogy akkor most a megállóban fagyoskodó utasokat a fűtött, csukott ajtajú autóbuszból figyelő vezetőket ne is említsem. A BKV folyamatosan emelkedő árú szolgáltatásai még akkor sem javulnak, ha ahhoz pénz nem csak megfelelő mentalitás kellene.

Megfelelő társadalmi szolidaritás híján pedig nehéz lesz hosszú távú eredményeket elérni; ha tényleg lesz sztrájk, alighanem minden döntéshozó megkapja majd azt a politikai legitimitást, hogy előbb-utóbb visszaüssön a BKV-s dolgozókra.

A második csapás

Az első, traktoros elő-országértékelés után azt képzelhettük, hogy sokkal rosszabb már nem jöhet Orbán beszédeiben. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

A Miskolcon tartott beszédnek egyetlen reális célja lehetett, az viszont a jelen politikai helyzetben teljesen értelemben: a törzsszavazók megerősítése.

Lassan három évvel a választások után nyíltan választási csalásokat emlegetni már nem is lerágott csont: egyszerűen röhejes. Aligha lehet ma bizonytalan szavazó Magyarországon, aki ne úgy érezné, itt a Fidesz veszíteni nem tudásáról van szó; pláne, hogy minél többet veszik elő a jobboldalon kedvenc humiegerüket, annál mélyebben ivódik bele a köztudatba, hogy minden szavazókörben ott üldögélnek a jobboldali delegáltak is.

Ennél talán sokkal súlyosabb az a brutálisan hímsoviniszta családkép, amit Orbán felvázolt: a "férfiember" dolgozik, eltartja a családot, igazi családfő; a kis feleség pedg otthon süt-főz-takarít. Még az is lehet, hogy előzetesen komoly felmérések igazolták a Fidesz elnökének, hogy ez a retorika ül Miskolcon: ettől függetlenül tudnia kellene, hogy szavait az egész országban hallani fogják, és többen intenzív hajtépésbe is kezdenek tőle.

El lehet kezdeni önteni a betonbunkert, hogy az országértékelő beszédre készen álljon. A demagógiaágyúkat már élesre töltötték.

Rossz viccek utózöngéiről

Azért mégiscsak kellemetlen, amikor a politikai blogot vezető egyed szándékosan bújik át egy hír vadul hadonászó karjai alatt (remélem, valaki egy másik blogban külön gyűjti ezeket a képzavarokat), hiszen érzi, hogy ez így, ebben a formában nagyon nem igaz, ugyanakkor annyira vaskos, hogy hazugság se lehet mégse. Úgyhogy megvárja a konkurenciát, aki óraműpontossággal kiröhögi konkurensét, és kiderül, hogy az eredeti cikk igaz, csak nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, és a magyar miniszterelnöknek ismételten sikerült egy jókora bumfordiságot elkövetnie.

Talán mindenkinek, de főleg a szegény, politikai blogot vezető individuumnak könnyebb lenne, ha nem lenne olyan véresen köztudomású, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök szerelmes a saját, amúgy kómaközeliségig bágyadt humorába. Nemrég a feleségét cserélte le volna le (haha), most meg az arab focisták között voltak terroristák, akik ellen a győzelem is szép dolog (ha). És akkor a Mindenható emlegetését a zsinagógában még csak nem is viccnek szánta.

Persze teljesen nyilvánvaló, hogy ebből nem lesz falrengető külpolitikai bonyodalom, lángoló tekintetű arab ifjak aligha kapnak kedvenc szigetelőszalag-tekercsükhöz, hogy egy kis C4-et tekercselve magukra a Miniszterelnöki hivatal elé vonuljanak; jószerével azt se biztos, hogy tudják, hol van Magyarország. Hanem azért a miniszterelnök tudhatná, hogy ő alapvetően mégiscsak miniszterlnök, és nem egy elszabadult tank, amelyik széles mosollyal az ágyúcsöve alatt boldogan törtet előre, árkon-bokron keresztül.

A sértődős professzor

Solymosi Frigyes a magyar jobboldali értelmiség egyik legsajátosabb alakja. A baloldali médiában rendszeresnek is nevezhető megszólalásai rendszerint mintha a Fidesz aktuális állapotáról is tükörképet mutatnának - egy görbe tükörben.

Mérsékelt szélsőségessége - e némiképp ellentmondásos műfajnak ő a megteremtője és egyedüli hiteles képviselője - alapvetően gátolja meg abban, tisztán lásson az aktuálpolitika kérdéseiben. Nem is olyan régen még végtelenül udvarias hangnemben, de összeszorított foggal arról értekezett, hogy a jobb- és baloldalinak nevezett sajtó hangvétele között nincs érdemi különbség. (Ezt mondjuk példázza az is, hogy mindmáig tagja annak a Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek, amelynek elnöke, Orbán Viktor nemrég ezen lapok előfizetésére szólította fel híveit.)

Mostani írásából az derül ki, hogy a jó professzor mintha vesztett volna idealizmusából; mindenesetre legalábbis nehezményezi, hogy Orbán Viktor fittyet hány az értelmiségi holdudvarra, és több mint egy éve nem hívta össze a fent említett polgári kört. Ugyanakkor Solymosi Frigyes nem veszi észre, hogy pusztán a szereplők változtak, maga a stratégia nem. Nem a Fidesz politikájában következtek be markáns választások, hanem az ő személyes sértettsége lépett át egy kritikus szintet.

A Fidesz belső felépítésének alapvető eleme az erős belső központosítás. Mindezt a Fidesz a háborúra való berendezkedéssel magyarázza: a demokratikus viták lehetősége ehhez egyáltalán nem illeszkedne, amúgy meg darabjaira verné a sokféle érdekszövetségből egy nagy cél, a posztkommunista uralom letörésére szövetkezett pártot. Szó sincs arról, hogy a Fidesz az utóbbi években figyelembe vette volna a "holdudvar" javaslatait, most meg nem teszi; egészen egyszerűen arról van szó, hogy amikor a Fidesz hátteret szeretett volna teremteni a politikán kívüli politikának, szükség volt a polgári körökre és a Szövetség a Nemzetért Polgári körre, azon belül is Solymosi Frigyesre, most meg nincs. A tanácsadók szűk köre másfele tolódott, a professzor úr kimaradt a körből, de ezen igazán kár lenne megsértődni.

Annak idején aligha gondolt azokra, akiket ő szorított ki ebből a körből.

Egy liberális ars poetica

Szép nagy kupac szabad demokrata politikus jegyzi azt a hosszú írást, amely az SZDSZ-t kritizáló "balliberális" médiában az utóbbi időben megjelent állításokat foglalja egységes rendszerbe. Nagy kár, hogy a kérdéses állítások többsége gyakorlatilag teljességgel légből kapott.

Kétségtelen tény, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége sok kérdésben egyáltalán nem hasonlít arra a pártra, amelyik a rendszerváltás elején volt; azt se nagyon lehet tagadni, hogy az értelmiségi elit egy tetemes része részben vagy teljesen elfordult tőle. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy ezek a mozgások valóban azt jelentik-e, hogy a párt a liberális elvektől, a liberális szavazóktól is elfordult.

A liberalizmus képviselete nem egy egyszerű kérdés. Egyrészt a liberális elvek egy része normális esetben valamennyi párt programjában megjelenik. Liberális pártra azért lehet mégis szükség, mert ezeket senki más nem érzi meghatározónak, az ország érdekei szempontjából elsődlegesnek. Egy nemliberális párt számára a liberális elvek lehetőségek, amelyeket az ország érdekeinek szempontjából korlátozni lehet vagy szükséges; a liberális értékrendszerben ezeket az utat jelentik ahhoz, hogy az ország előrehaladjon.

Ebből következik az is, hogy ezek a politikai erők folyamatos kompromisszumokra kényszerülnek. Kormányra kerülésük létfontosságú a számukra, hiszen ha ők nincsenek a kormányban, senki nem lesz, aki a (számukra) megfelelő úton próbálják tartani az országot. Ugyanakkor a politika természetéhez tartozik, hogy egy elvi alapon politizáló, szükségképpen kis párt figyelembe veszi politikai partnereinek elképezését is, más szóval ideiglenes jelleggel, hosszú távú céljainak megvalósulása érdekében enged pillantnyi eléképzeléseiből.

A politika másik alapvető jellemzője, hogy semmit sem lehet egyik pillanatról a másikra megvalósítani. A politikai erők - tehát a pártok és támogatóik - formálni igyekeznek a társadalmat, nem pedig akaratukat ráerőltetni - ettől lesz a demokrácia demokrácia, nem pedig alkotmányos diktatúra. Ha egy liberális érzelmű egyén nem fogadja el, hogy elképzeléseit a társadalom egy tetemes része radikálisan elutasítja, nem következetes, hanem egyszerűen csak intoleráns.


Mindezek fényében nézve az SZDSZ fennt említett kritikáját, rögtön nehezebb a párt jelenlegi - amúgy persze bőven kritizálható - vezetését mint a liberális eszmék elárulóit szemlélni. Az európai parlamenti választások is igazolni látszanak azt a tényt, hogy a választók egy része ténylegesen igényli a liberális alternatívát; és ezért tenni is hajlandó. Mindeközben elfogadja, hogy azzal, hogy az SZDSZ politikai partnerséget vállalt az MSZP-vel, kötelezettségek is járnak; megelégszik annyival, hogy az SZDSZ lehetőségeihez mérten igyekszik érvényesíteni elveit. Mondjuk azzal, hogy egyszerűen csak felveti a drogliberalizáció lehetőségét, és nem akarja azt - fittyet hányva a magyar társadalom jelentős részének félelmeire - azt azonnal bevezetni.

A sokak által kritizált tárcaválasztás éppenséggel tökéletes arra, hogy az SZDSZ igazán hangossan hallassa a hangját; olyan területeket ellenőrizhet, ahol a liberális elvek érvényesíthetősége sokszorosan számít. Azzal, hogy sikerült radikális reformokat keresztülvinni az oktatásban, elképzelhető, hogy sikerült kirántani a szférát az eddigi tespedségéből, és megnyílhat az út az ország versenyképességét ténylegesen elősegítő oktatási rendszer előtt.

Szintén tévedés azt gondolni, hogy az MSZP liberális felvetései gyengíthetnék az SZDSZ pozícióit. Épp ellenkezőleg: a két párt közeledésével mindkét irányba megnyílik az út a szavazók számára, és a politikai termodinamika törvényeinek megfelelően sokkal valószínűbb, hogy a nagyobbik párt liberális perifériáján élő szavazók találják hozzájuk közelebb állónak az SZDSZ-t, mint hogy a valószínűleg már csak az igazán elkötelezett tagokból álló SZDSZ-szavazótábor felbomoljon.

Természetesen a liberális értelmiség egy részének elfordulása a párttól semmiképpen sem üdvözlendő, de katasztrófának sem tekinthető. Aki nem érzi magát jól a reálpolitikában, az ne vegyen részt benne - ennek a gondolatnak a teljes megértéséhez is szükségeltetne némi belülről fakadó liberálizmus.

Bemelegítés gyanánt

Orbán Viktor az országértékelő beszédének drámai felvezetéseként szolgáló rendezvények egyikén döbbenetes mértékben ráerősített korábbi retorikájának leghajmeresztőbb elemeire.

A "nagyobb fizetést a vidéken dolgozóknak"-elv, ha kimondatlanul is, de hihetetlenül vaskos állami beavatkozást jelent. Aligha gondolhatjuk komolyan, hogy egy modern, piacgazdaságon alapuló államnak ne lennének más szabályozók kezében, mint hogy a munkavállalók zsebét tömi pénzzel. Maga a cél persze nemes és megfontolandó elemei is lehetnének, ha nem lenne ilyen lehetetlenül bumfordi. Szinte leírni is szégyen, annyira közhelyes igazság már, hogy az ország keleti felének felzárkóztatásának nincs más útja, mint a berházások, vállalkozások ösztönzése, elősegítése - amelyeknek aztán nyilván szükségük lesz a munkaerőre, ergo fizetni fognak annyit a fiatal vagy öreg értelmiségnek, hogy azoknak megérje ott maradni. Igaz, ebben az esetben messzebbre kerültünk az atyaian gondoskodó állam víziójától.

A faluparlamentek gondolata egyszerűen értelmezhetetlen. Talán a legegyszerűbb ezt Orbán szokásos, a mindenki más számára magától értetődő politikai kereteken való felülemelkedést célzó frázisai közé besorolni, és minél előbb megfeledkezni róla.

Határozottan bizonytalan

"Nem árt, ha van ilyen, s az adófizetőknek sem kerül pénzbe."

Molnár Gyula, a kormányfő fővárosi megbízottja önmagáról


A legfrissebb HVG-ben a Molnár Gyulával közölt interjú - az interjúalany minden mondatának szögesen ellentmondva - elég egyértelművé teszi: egy darabig még nem várható radikális változás a főváros ügyeinek előrmenetelében. A kormányfői megbízottnak ugyanis semmivel sincs több ötelet, elképzelése a főváros ügyeinek menedzseléséről, mint szabad demokrata riválisainak. Elismétki ugyanazokat a bágyadt fordulatokat, amiket évek óta hallgathatunk a várost irányító koalíciótól, mindenkit megnyugtat, hogy ő aztán egy fillérbe sem kerül - oszt ennyi.

Ilyen körülmények között tényleg nincs sok csodálkoznivaló azon, ha Budapest ügye egy jottányit sem halad előre. Molnár Gyulának kétségkívül igaza van abban, hogy a fővárosi szdsz-vezetés, Demszky Gáborral az élen, kifáradt; a fura inkább az, hogy azok a politikai erők, akik már tizennégy éve várnak arra, hogy végre rájuk is sor kerülhessen, most, hogy itt lenne az alkalom, képtelen előre lépni. Jó esetben semmitmondó általánosságokat, rosszabb esetben vérlázítóan demagóg szlogeneket ismételgetnek.

Lehet, hogy az SZDSZ-es vezetés sem fáradt, hanem egyszerűen csak látja: lazíthat nyugodtan.

Trychydts

A titkosügynök visszavág

Lehet, hogy már egy kicsit sok is az ügynöktörvényből, de a Heti Válasz hosszas fejtegetése arról, hogy ha egyszer a III/III-as ügynökök megszólalnak, és kiderül, hogy az előző rendszer vezető beosztású politikusai akár még kézzel írt megjegyzéseket is firkáltak az asztalukra tett jelentésekre, annyi a szocialistáknak, több, mint neveztséges.

Egy. Ki gondolta ezt másképpen? Valóban olyan sok szocialista szavazó lehet, aki megtudva ezt a párt öregebb tagjairól, "Távozz, tőlem Sátán"-t kiáltva rögtön belép a helyi Fidesz-szervezetbe?

Kettő. A szóban forgó úriemberek egyre perifériásabb szerepet töltenek be a pártban; tűzvonalban levő embert aligha érinthet az a világraszóló újdonság. Sőt, a párt megújulása még jobban kis domborítható ennek hangsúlyozásával.

Három. Szemlátomást a Fidesz sem ügynök-mentes zóna. Akár az is elképzelhető: a Heti Válasz obszcenitásig elfogulatlan újságírói nem is Horn Gyula mentális épségéért aggódnak igazán.

Trychydts

100 mm

Van abban valami ellenállhatatlan, ha egy ellenzéki párt kifelé egységes, mint egy hatalmas gránittömb: nincs az az immár kétségbevonhatatlannak tűnő ügynökmúlt (Szita Károly) felfüggesztett börtönbüntetés (Várhegyi Attila) vagy botrányosan erőszakos közszereplés (Kövér László), amely drasztikus lépésre tudna sarkallni bármely tagjával szemben; és akkor jön egy színtisztán gazdasági kérdés, és rögtön hullanak a fejek.

Tulajdonképpen mindegy is, hogy Sasvári Róbert, a városháza várostervezési és városképvédelmi bizottságának elnöke, és Juharos Róbert, a jogi bizottság vezetője azért vesztette-e el a pozícióját, mert a telefonfülkéken ingyenesen elhelyezhető reklámok Simicska Lajos cégét komoly versenyhátrányba hozták. A főváros költségvetéséhez mérve valószínűleg elenyésző összegről van szó; maga a probléma sem tűnik olyan égbekiáltóan fontosnak. Az átlagpolgárnak aligha az a legnagyobb problémája, hogy méltányos-e közterület-használati díjat szedni egy, a járda felé kilenc vagy tiezenegy centire belógó reklámtábláért.

A Fidesz mégis prompt reagál, visszahív és lemondásra kényszerít, mintha bizony alapvető polgári értékek kerültek volna veszélybe.

Ha a párt gazdaságiérdeke az elsődleges, lehet, hogy így is van.

A Pápa vitázik

Hihetetlen munkabírását valószínűleg a hitének köszönheti II. János Pál pápa. Másképp ugyanis nem tudom elképzelni, hogy képes legyen megbírkózni azzal az egészségeseknek is sok munkával, melyet ő parkinson-kórosan, betegen és öregen képes véghezvinni. Csak néha kapunk hírt arról, hogy itt volt, ott tartott beszédet, és hogy mindig a békéért állt ki. Sajnos azonban a betegségéről egyre többet hallani.

Mindezek ellenére talán nem a legszerencsésebb, hogy azon vitatkozik az orvosokkal, hogy kórházba vonuljon-e vagy sem. Talán én tévedek, de már csak a hívőkért megtehetné, hogy a lehetőségekhez képest legtöbbet megtesz egészségéért. Mindennek ellenére tisztelendő, hogy a lemondás gondolata nem fogalkoztatja.

Showdown

Ma Orbán Viktor is részt vesz a következő, 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkozó Nemzeti Fejlesztési Tervről szóló megbeszélésen. Az eseménynek alighanem elsősorban taktikai jelentősége van.

Gyurcsány Ferenc nem követte el Medgyessy Péter hibáját; nem mint volt miniszterelnököt hívta meg magához Orbán Viktort. Medgyessy ezzel annak idején gyakorlatilag elismerte Orbánnak azt a pártok fölötti szerepét, amit az maga vett magára; Orbán most Dávid Ibolya, Kuncze Gábor és Hiller István mellett mint egy negyedik pártelnök lesz jelen. Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként; a felvetett téma pedig nagyon is konkrét. Gyurcsány Ferenc a mai találkozón így feltétlenül lépéselőnyben van, Orbán pedig - eddigi viselkedésével - várhatóan önmagát szigetelte el erre a találkozóra. A többi pártelnök közül egy sem lesz, amelyiket a szövetségesének tekinthetne. Hiller és Kuncze viszonya mostanában hangsúlyozottan példamutatóan jó; Dávid Ibolya számára ez egy kiváló lehetőség arra, hogy bizonyítsa: képes a napi csatározásokon felülemelkedő, józan, higgadt politikusként viselkedni. Orbán szokott paternalizmusával készül a mai napra:

Sőt, amikor jómagam töltöttem be a miniszterelnöki feladatokat, illetve láttam el ezt a munkát, akkor magam is meghívtam az előző miniszterelnököt, sőt, Boross Péterrel is rendszeresen konzultáltam, tehát én azt hiszem, hogy nincs magyarázkodnivalóm a meghívás elfogadása ügyében. Az lenne furcsa, hogyha kellő indok nélkül nemet mondtunk volna. Most mit várok a találkozótól? Nyilván oka van annak, hogy a miniszterelnök úr hívott bennünket, valószínűleg kíváncsi a véleményünkre, talán néhány tanácsot is szívesen fogadna, hogy hogyan és miképpen tegye meg az előttünk álló egy esztendőben azokat a diplomáciai lépéseket, amelyeknek a gyümölcse majd 2007 és 2013 között érhetne majd be. Én a magam részéről szívesen adok tanácsot, szívesen mondom el a javaslataimat, és bízom abban, hogy aztán ebből kormányzati döntések is lesznek majd.

(Forrás: Hir Tv)

Semmiképpen sem a konstruktív tárgyalásra készülő pártelnök szavai ezek; sokkal inkább a bölcs, sokat tapasztalt, megkerülhetetlen súlyú államférfié. Pedig Orbánnak ezt a lapot ma nem osztják le; nem lesz olyan résztvevője a találkozónak, aki ebben támogatni akarná. Alighanem súlyos hátrány számára az is, hogy az utóbbi években kifejezetten ügyelt arra, hogy soha nem mutatkozzon egyenrangúnak a nála egyenrangúakkal: afféle árnyékminiszterelnöki pózt öltött magára. A Parlamentet pedig egyszerűen nem tekintette méltónak arra, hogy ott szerepeljen, részt vegyen az ottani munkában. Ma csak veszíthet, ha nem képes szerepet vállalni; nagyon erősen kétséges, hogy erre képes lesz-e.

Végezetül érdekes egy pillantást vetni a találkozó jobboldali sajtóban való reflexiójára is; mai vezércikkében a Magyar Nemzet is ezzel a találkozóval foglalkozik. Szerető Szabolcs szemlátomást nem tudott megbirkózni a témával: legfontosabb mondanivalója, hogy Gyurcsány átveszi Orbán politizálási stílusát, ami rá is fér a szocialistákra, tekintettel arra, hogy Medgyessy Péter minden szabályát felrúgta a politikai párbeszédnek. A zavaros szótömeg aligha éri el egy vezércikk színvonalát, de ez nem is fontos. A cikk valódi jelentősége az volt, hogy a Magyar Nemzet ismét használhatta a "kis magyar Hodorkovszkij" jelzőt Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban. Kár, hogy ez sem jelent semmit.

Géppisztoly és véres fül

Amikor az ember a más véleményen levőket géppisztolysorozattal fenyegető Cs. István múltjáról olvasgat, óhatatlanul is elfogja az indulat: nincs az a brutális reform, amit a magyar közoktatás ne érdemelne meg, és nincs az a diákolimpiai győzelem, ami ezt megérné. A magyar pedagógustársadalom kontraszelektáltságát remekül példázza az alábbi eset.

Annak idején alkalmam volt - újságíróként - a közoktatási törvény módosítását megelőző pedagógusfórumokon részt venni. Rendszeresen visszatérő fordulat volt: tényleg túl vannak terhelve a diákok, tényleg lehet nekik kevesebbet tanítani, de az óraszám csökkentését mégsem támogatják - a magas óraszám ugyanis legalább benn tartja a gyerekeket az iskolában. Mintha az ország általános- és középiskolásai afféle szellemileg retardált kis majmok lennének, akik iskola után sprintelnek haza, húznak egy gyors heroincsíkot az asztalon, hogy aztán csöpögő nyállal nézzenek valamilyen valóságsót vagy játszanak valami erotikus akciójátékkal. A pedagógus felelőssége abban, hogy a gyerek az iskolán kívül is motivált legyen mondjuk az önálló művelődésre, nem vetődött fel.

És most itt van egy tanár, aki lábbal tiporva a közoktatási törvényt, nyíltan politizál az órán, amúgy "eljár a keze". Szép magyar fordulat ez is; nem a tanár a brutális suttyó, akit civilizált helyen takarítónak se lehetne alkalmazni egy iskolában; a kéz az, ami eljár, a tanár csak "szigorú". Harrach Péter képviselő úr, pedig ezek után még mindig nem tartja jó ötletnek a gyermekbántalmazás teljes tilalmát; a keresztény iskolák pedig az utolsó fegyelmezési eszközök elvételéért panaszkodnak.

Sok mindenen el lehet vitatkozni, de van, amin az embernek kevésbé van kedve. Mondjuk például azon, hogy az iskola egyedüli és kizárólagos etikai középpontjában a gyerek érdeke kellene hogy álljon; és nem ártana, ha legalább az erre szakirányosan kiképzettek felismernék, hogy megfélemlített, erőszakosan nevelt gyerekből igen ritkán lesz önálló, felelősségteljes, toleráns polgár. Persze ehhez szükség lenne arra is, hogy a tanárképzésből kikerültek legjobbjai valóban perspektivikusnak lássák az iskolában való elhelyezkedést, és helyettük mondjuk Cs. Istvánnak kelljen trénerként munkát válallnia.

Legalább láthatnánk: a lánglelkű Cs. István csak a neki kiszolgáltatott gyerekekkel szemben ilyen bátor, vagy a kommunikációs tréningen engedély nélkül sms-ező topmenedzser fülét is véresre merie-e verni.

A Szita-ügy felülnézetben

Egyre nehezebb hinni Szita Károlynak, amikor azt állítja: nem volt III/II-es ügynök. Ahogy a Népszabadság összeállításából kiderül: kezdetben akár azért is tagadhatott, mert azt ígérték neki, tevékenységének írásos nyomát megsemmisítik. Most, ha valóban ügynök volt, azért tagad, mert ez az egyetlen lehetősége a politikai túlélésre.

Szita Károly minden bizonnyal a magyar közvélemény rövid emlékezetében bízik. Fenyegetőzik ugyan jogi lépésekkel, de egyelőre nincs nyoma annak, hogy ezt valóban megtette volna. Az újabb és újabb bizonyítékokra semmi mást nem mond, csak annyit: nem voltam ügynök. Bízik abban, hogy a magyar közvélemény van annyira megosztott, hogy az ő oldaláról amúgy se adjanak túl sok hitelt a Népszabadság és az Index cikkeinek; a választásokra pedig úgyis elül az ügy. Hiszen ha a kérdés nem kerül bíróság elé, a közvélemény tényleg van annyira megosztott, hogy az ügyben ne legyen lehetséges a közmegegyezés. Nincs annyi cikk, ami után a Fidesz azt mondaná: Szita Károly többet nem Fidesz-tag.

A probléma persze most sokkal összetettebb a kaposvári polgármester múltjának boncolgatásán. Remekül példázza, hogy mennyire működésképtelen a jobboldali antikommunizmusra épülő ideológiája. Már az előző kormánynak is voltak olyan tagjai, akik komoly pozíciókkal bírtak az előző rendszerben is; arra még megvolt a megfelelő ideológia. Az ügynöktörvényt azonban a Fidesz, tizenöt évvel a rendszerváltás után egy látszólag sokkal komolyabb, közjogi szankciókat is tartalmazó tervezettel próbálja meg keresztülhúzni; bízva abban, hogy szavazóik majd elhiszik: azért nem szavazzák meg a kormányoldal javaslatát, mert az nem elég szigorú. Hogy Szita Károly ügyéből ne legyen bírósági ügy, az a Fidesznek létérdeke.

Ha ugyanis a magyar társadalom előbb-utóbb mégiscsak szembenéz a múltjával, és rájön, hogy az előző rendszer működésének elkerülhetetlen következménye volt a mai magyar értelmiségi réteg egy tetemes részének együttműködése, az a Fidesz számára végzetes is lehet. Egyszer s mindenkorra kiderülne, hogy a másik oldal társadalmi illegitimációjának tézise nem létezik, és mindenki ugyanolyan lelkiismerettel szavazhat az egyik vagy másik oldalra.

A politikai szabadverseny nem a Fidesz közege.

Irreális objektivitás

Bauer Péter nagyon érdekes és részletes eszmefuttatást közölt az államháztartás jelenlegi helyzetéről és az ide vezető útról a tegnapi Népszabadságban; minden tárgyszerűsége mellett a szerző markáns véleménnyel is rendelkezik. A tárgyszerűséget üdvözölhető, a véleményekkel egy kicsit nehezebb egyetérteni.

A szerző a ppp-beruházásokat is kvázi hiányként állítja be, mondván, hogy a ma prosperitását a jövő fizeti meg. Holott a ppp (public-private partnership) beruházások lényege éppen az lenne, hogy most a magántőke olyan beruházásokat hajt végre, amelyek a jövőben nagyobb lendületet adnának a gazdaságnak, így azokat könnyen vissza lehet majd fizetni - így elvben mindenki jól jár.

Bauer Péter természetesen ide számítja a rászorultság nélül osztogatott állami támogatásokat, az állami vállalatok óriási veszteségét is. A helyzetértékelés tehát összességében reális.

Ezek után elég megdöbbentő, hogy Bauer Péter szerint a következő miniszterelnöknek így kellene kezdenie bemutatkozó beszédét:

"Tisztelt honfitársaim! Amit eddig csináltunk/ígértünk, az mind irracionális, megalapozatlan, félrevivő dolog volt. Ha ezen az úton haladunk tovább, végzetesen leszakadunk. Nem érvényesek választási ígéreteink, bocsánat, mert ha reális elemzéseket adtunk volna, akkor soha nem választotok meg minket, barátaim, és akkor nem lenne lehetőségünk az újrakezdésre, a modernizációra, politikai ellenfeleink pedig tovább vinnének minket a posványba."

Ezek után az álomminiszterelnök csak rászorultsági alapon adna támogatást, és annak, aki elbírja, szép nagy adóterheket tenni a vállára.

Mindez persze nagyon tetszetősen hangzik; az elmélet apró szépséghibája, hogy elképzelhetetlen - még a jelenlegi kormánypártok szájából is. Ellentétben ugyanis Bauer Péter állításával, nincs ma Magyarországon politikai erő, amely valóban képes lenne "tabula rasát" csinálni a gazdaságban.

Descartes óta egyébként tudjuk, hogy az ilyen kísérletek eleve esélytelenek: várost se úgy építünk, hogy előbb eldózeroljuk az egészet. Magyarország - kétségtelen: sajnos - még nem készült fel arra, hogy a gondokoskodó állam eszméjéről végleg lemondjon. A kis lépések taktikájának jelenleg nincs alternatívája.

A Felháborodott Független

A hvg.hu részletes tudósításban számol be arról: a miniszterelnök a nemrégiben elfogadott törvénymódosítás eredményeképpen kinevezte delegáltjait a monetáris tanácsba. Járai Zsigmond és a Fidesz szerint ez durva beavatkozás a jegybank függetlenségébe.

Jelen sorok írója nem tekinti magát hivatottnak arra, hogy a monetáris politika gurujaként villogjon. Ugyanakkor mégis érdemes megjegyezni, hogy az a Fidesz és az a Járai Zsigmond tiltakozik, akik kulcsszerepet játszottak abban, hogy Járai Zsigmond, a Fidesz pénzügyminisztere lehetett a jegybank elnöke.

Az mindenesetre már egy újságolvasó embernek is feltűnhet, hogy a jegybank azóta mindenesetre nem nagyon feltűnően semleges. Mondhatni - és most szorítkozzunk csak a nyilatkozatok hangvételére - kifejezett ellendrukkere a kormánynak, ami, túl azon, hogy talán ez sem a nagy függetlenséget példázza, alighanem a külföldi befektetők hangulatának sem tesz nagyon jót.

A másik dolog, amit mindenképpen érdemes megfontolni, hogy a jegybank függetlensége mindenféleképpen relatív. Amíg ugyanis a jegybank-elnököt a kormányfő nevezi ki, nem pedig közvetlenül választjuk (pedig milyen szép lenne egy jegybankelnök-választási kampány!), addig nehéz belátni, hogy a döntések meghoztalában részt vevő Monetáris Tanács összetételének miért kellene mindenáron függetlennek lennie ugyanettől a kormányfőtől.

A válasz annyira demagóg, hogy le sem merjük írni.