Zárszó

Az eredményt már mindenki tudja. A választások tisztaságát senki nem firtatja. Bush tisztelendő, mert sikerült neki elnöknek maradni, Kerry tisztelendő, mert ilyen gálánsan lemondott 11 vagy akárhány napnyi jogászkó procecúráról, a nép pedig a leginkább tisztelendő, mert soha nem látott mértékben ment el szavazni.

Most, hogy már lefutotta minden ország gratuláló köreit, lassan visszaállhat minden a régi kerékvágásba. Abba, amelyik azelőtt volt, hogy az ország két részre szakadt volna, hogy egymást ócsárolja. Szerencsére USA az az ország, ahol ezt mindkét politikus támogatja, így könnyű lesz a visszaállás.

Reggel

Nagyon félek a jövőtől Izrael környékén. Már napok óta lehetett sejteni, hogy végül bekövetkezik ez az esemény (t.i. Arafat halála), fel lehetett rá készülni minden oldalról, mint azt meg is tették (Izrael biztonsági intézkedések szigorításával, Palesztina az utódok kinevezésén kívül terroristák mozgósításával) sajnos, mégis megdöbbenti az embert, mikor arról hall, hogyan szidják egymást emberek ahelyett, hogy gyászolnának, ahogy ezt ilyenkor illik. Legalább a holnapi temetést várnák meg, mert a negyven nap gyász kivárását ott már reménytelen kérni.

Ha valahogy sikerül Arafat halálát "megúszni" komolyabb terrrorakciók illetve ezek megtorlása nélkül, hát azt hiszem, ezt hívják csodának. Sajnos ez nem az a térség, ahol a csodákra lehetne számítani. Remélem, tévedek.

Érthetetlen

Már az is eléggé érdekes volt, mikor minden külföldi (értsd: Ukrajnához képest külföldi) médium arról számolt be, mekkora "választási csalásra" "provokációra" "ésatöbbire" készülnek a kormányerők az elnökválasztáson, ehhez képest a "biztos befutó" visszalépett. Akkor hogy is van ez? Mégsem olyan biztos az a biztos? Vagy csak Külföld számolta el magát, de nagyon? Mégsem olyan "koszos" ország Ukrajna, és biztosítottak a tiszta, rendben zajló választások feltételei? Érthetetlen.

Szimatoljunk

Orbán Viktor újfajta államvezetési stílust tűzött ki: egyszerűen csak beleszimatol a levegőbe, megérzi, hogy az emberek elsöprő többsége mit akar, és azt kell követni. Orbán szerint ez lenne a népakarat.

Elég vicces dolog lenne most szótagolva elkezdeni magyarázni, hogy a képviseleti demokrácia pont arról szól, hogy a hatalmat nem a saját érdekeiket szűklátókörűen szem előtt tartó, makrogazdasághoz és távlati politikához végképp nem értő laikusok, hanem speciálisan erre alkalmazott politikusok gyakorolják, akiknek bizony olykor népszerűtlen intézkedéseket is meg kell hozniuk. Meg talán azt a régi viccet is elég csak érintőlegesen felemlegetnünk, hogy az ország lakosságának elenyésző hányada szeretne adót fizetni - talán egy kicsit súlyosabb probléma, hogy könnyen lehet, hogy az ország többsége kisebb-nagyobb mértékben rasszista, akkor most mi van?

Legyen talán elég annyi, hogy az ország lakosságának elsöprő többsége egyáltalán nem biztos, hogy ténylegesen a kórházprivatizációt ellenzi. Valószínűleg talán abból van elege, hogy ki van szolgáltatva egy olyan rendszernek, amely helyzeténél nyeli a pénzt mindenféle érdemi kontroll nélkül, sokszor pedig egyszerűen képtelen emberi körülményeket biztosítani a rászrulóknak. Az emberek - nem utolsósorban Orbán demagógiahadjáratának köszönehtően - nyilván azt képzelik, hogy ha privatizálják a kórházakat, akkor még ez se lesz - maximum a budai hegyekben marad egy-két luxuskórház, és visszatér a kuruzslói rendszer.

Persze, ha egy pillanatra elfelejtük a mindent magához ölelő, gondoskodó állam hagymázas, orbáni vízióját, és csak egy kicsit is megpróbálunk kevéssé visszataszítóan hataloméhesek lenni, ha már kormányváltásra készülődünk két év múlva, akkor inkább szorgalmazhatnánk egy átfogó, megfelelő biztosítékokkal bíró kerettörvény megalkotását, amely kordában tartaná a magánosított, és így természetszerűleg hatékonyabban működő kórházakat.

Igaz ugyan, hogy ha a levegőbe szimatolunk, az jön ki, hogy az ország lakosainak túlnyomó része nem fogná fel ennek a valódik jelentőségét.

Ami nem megy, ne erőltessük

Kövezzen meg, aki akar, de szerintem a Magyar Hírlap története nem más, mint egy tipikus magyar történet: szavakban hirdetjük ugyan, hogy kapitalizmus van, aztán, amikor a kapitalizmus épp érvényesülne kellene, gyorsan visszavágyunk a kommunizmusba.

Otthon a szüleim mindig is Népszabadságot olvastak, így én tövényszerűen Magyar Hírlapot vettem - ezzel is hangsúlyozván saját függetlenségemet. Tizennyolc évesen is ugyanarra a következtetésre jutottam, mint most, jó pár évvel később, valahányszor vettem egy Magyar Hírlapot, mintegy kíváncsiságképpen: nem üti meg az általam elvárt színvonalat. Egyszer-kétszer már eljutott a kezembe más, nyugati napilap is; innen ered az a benyomásom, hogy a most megszűnt lap, tudatosan vagy tudattalanul, de szembement egy modern újsággal szemben megfogalmazott elvárásoknak. Egy politikai napilapnak sokféle igényt ki kell tudnia elégítenie, sokféle tartalmat kell nyújtania ahhoz, hogy versenyképes maradhasson az internetes portálokkal - ugyanakkor alapvetően mégiscsak azt kellene szem előtt tartania, hogy olvasói elsősorban színvonalas diskurzusra vágyó értelmiségiek. A Magyar Hírlap függetlensége számomra mindig teljesen üresnek és céltalannak tűnt: egy független lapnak akkor van értelme, ha fórumot tud biztosítani az országban csatázó valamennyi értékrend képviselőjének - ha Debreceni József ugyanolyan szívesen fejti ott ki álláspontját, mint Bayer Zsolt, Tamás Gáspár Miklós vagy Kéri László; ha Orbán Viktor ugyanolyan szívesen nyilatkozik a lapnak, mint Gyurcsány Ferenc, Csurka István, Thürmer Gyula, Dávid Ibolya vagy Kuncze Gábor. A semmitmondó elhatárolódás mindenféle értékrendtől egy kicsit kevés az üdvösséghez: lehet, hogy nagyon korrekt, de hihetetlenül unalmas is.

Jelen sorok írója alighanem soha nem fogja a Magyar Nemzet előfizetői táborát gyarapítani, ám azt mégiscsak kénytelen elismerni, hogy a lap által hirdetett értékek mellett a lap olvasói szempontjából mindenképpen színvonalasan tesz hitet; az esetleges sajtóetikai kérdések teljesen más körbe tartoznak. Ami viszont a legfontosabb: megél a piacról. A sajtószabadsághoz ugyanis - fájdalom - ez is hozzátartozik.

Aki soha nem ütött meg senkit

Nézzük a dolgokat tárgyszerűen: néhány kőkemény jobboldali arc halált megvető bátorsággal körbevesz egy öregasszony, és az arcába üvöltik a Szózatot. Bächer Iván közbelép, a Magyar Nemzet fotóriportere az arcába tolja a kamerát, a kissé ingerült újságíró közbelép, s hétfőn ez már a baloldali terror szinonímája a Magyar Nemzetben.

Bayer Zsolt nem ismeri fel, hogy manapság a fizikai terror elleni védelem nem elég. Attól, hogy csak azért, mert a nácik a zsidóknak nem a Boldogasszony anyánkat üvöltötték az arcába, hanem gázkamrába küldték őket, nem ment fel ma senkit a kulturált viselkedés szabályai alól.

A mai jobboldal fő fegyvere az üvöltés. Mások szabadságát a törvények határán egyensúlyozva korlátozni, a paragrafusok mögé bújva eltaposni másokat. Szétsípolni tüntetéseket, ordítani a sajtótájékoztatókon, Szózatot üvölteni mások arcába. A lényeg az, hogy semmi mást ne lehessen hallani, csak az Orbán által összecsődített tömeg egyetértő ordítását.

Sajnos tény, hogy egyre kevésbé látszik a kiút ebből az ördögi körből. Dávid Ibolya is elvesztette politikusi hidegvérét, nyílt levélbe ordítja Orbán Viktornak, hogy szálljon le a pártjáról - holott a politika még mindig a diplomatikus megnyilatkozások színtere kellene, hogy legyen. Az ordításnak aligha van politikai hozadéka.

Ebben azért mégiscsak bízhatunk. A jobboldal 2002-ben azért vesztett választásokat, mert az emberek elkezdtek félni; taszította őket a közponotsított ideológia erőszakos nyomulása, a másság elutasítása, Orbán Viktor erkölcsi elveinek univerzalizálása. Azok, akik nem szeretik, ha Szózatot üvöltenek az arcukba, semmilyen körülmények között nem szavaznak arra az emberre, aki aktívan kampányol a Bayer Zsolt féle erőszak ellen.

melyik spice girl-t...

Furcsa hely az, ahol az lesz elnök, akire való szavazásra egy olyan sztár szólít fel, aki egy-két éve még azon meditált, melyik spice girl-t ejtse teherbe. Persze, azok után, hogy Michael Moore miket összekampányolt az említett elnökjelöltnek (máris elnökké avanzsáltam, pedig csak holnap lehet... remélem), meg ott van fél Hollywood (Gweneth Patrowtól Leonardo di Caprioig), és Soros György, és az a vicces az egészben, hogy nagyrészük nem is Kerry mellett kampányol, hanem Bush ellen. Persze ott vannaka Bush-szimpatizánsok is (mint Britney "két házasság után még mindig szűz" Spears, tudják, aki nem tudja, hol van Ausztrália, valamint Kalifornia kormányzója, Arnold Swarcenegger). Állítólag a rockerek szavaznak majd Kerryre, a country-hallgatók meg Bushra. Nem tudom, miért, de engem ez emlékeztet két évvel ezelőttre, itthon. És mi lett a vége? Két év, és miniszterelnökünk leváltódott. Remélem, Kerry belevalóbb srác lesz!

Még tegnap is nagy kampányolás volt mindkét részről (négy-hat állam per jelölt nem rossz teljesítmény), mégis a statisztikusok most épp azt mondják, hogy Florida és Ohio kékül. Ennek ellenére a legtöbb prognózis Busht hozza ki győztesként.

Hétvégén egymást érték a választási műsorok a különféle hírcsatornákon, véletlenül mindenütt egy icike-picikével több volt a Kerry-szimpatizáns (Clinton tanácsadója, Moore etc.), és valahogy mindenütt az jött ki, hogy Kerry mennyivel jobb elnök lesz, mint Bush volt. Sajnos ezek európai csatornáknak készült adások. Itt pedig, mint erre már utaltam egyszer, nem szavazunk (illetve az itt élő amerikai állampolgárok igen, Mike ismerősöm pl. elkötelezett Kerry-szimpatizáns, sajnos kaliforniai, ahol tuti a Demokrata-győzelem, de a gesztus értékelendő).

Tehát, amint a nap nem csak itt, de odaát is felkel (ez hat óra múlva lesz), megkezdődik a NAGY nap. És ha tényleg hihetünk a legújabb jósolási trendeknek, a Bush-ellenzék befutó helyen van. Ha a statisztikusoknak hiszünk, Bush maga van befutó helyen. Néha nagyon szeretnék a hihetetlenben hinni, de ez most nem az a történet. Sajnos.