Orbán új stratégiája

Az Info Rádiónak adott interjúból úgy tűnik: Orbán Viktor kezdi visszanyerni az önbizalmát. Sőt, szemlátomást azt is gondolja, megtalálta Gyurcsány Ferenc ellenszerét. A Magyar Nemzetben leközölt interjú mindenesetre felettébb érdekes.

Fontos észrevenni, hogy a Fidesz elsődleges vetélytársa nem az MSZP, hanem a Szabad Demokraták Szövetsége. Az MSZP és a Fidesz populizmusa sokkal jobban egybesimul annál, semhogy a választók egy része ezt meg tudná különböztetni: ha azonban a legutolsó választások tapasztalait megnézzük, léthatjuk, hogy a mérleg nyelvének szerepét már akkor is az SZDSZ játszotta. A liberális párt kiiktatásával a Fidesz nem csak egyik legkövetkezetesebb kritikusától szabadulhatna meg, hanem a választások megnyerésére is megnőnének az esélyei; főleg akkor, ha a szocialistákat sikerülne elbizonytalanítani.

Az, hogy stílusváltás állt be, persze már egy hónapja, a Magyar Nemzet Medgyessy-interjúja kapcsán is látható volt; Csermely Péternek, a máskor oly keményen jobboldali sajtómunkásnak még véletlenül sem jutott volna eszébe a kódnevén szólítania a miniszterelnököt - holott ez nem is olyan rég még a Magyar Nemzet napi gyakorlatához tartozott. Orbán keddi interjúja ugyanerre a gesztusra játszott rá: Medgyessy nem sunnyogó kis ügynök többé, hanem tapasztalt, bölcs államférfú, aki a pálya túloldalán van ugyan, de legalább a tapasztalata és a kompetenciái megvoltak egy ország vezetéséhez, szemben a mostani, csak a saját vállalkozásaik felvirágoztatásában járatos yuppie-kal.

Könnyen lehet persze, hogy a Fidesz látszólagos habozása a köztársasági elnöki poszt körül voltaképpen kőkemény esélylatolgatás; ha Szili Katalin (akár csak csendes) támogatásával nem vész el túl sok szavazat, akkor akár ők is támogathatják ezt - ez a házelnököt a népszerűségi listák elejére emelő, feltételezhetően baloldali szavazók irányába egy óriási gesztus lenne. Nem biztos, hogy egy, az SZDSZ-es honatyák számára is elfogadható, köztiszteletben álló személyiség megválasztása hozna ennyi hasznot; már csak azért sem, mert ez utóbbi a liberális párt helyzetén is nagyot lendítane.

Alighanem Gyurcsány Ferencnek is Szili megválasztása lenne a nagyobb pofon, arról már nem is beszélve, hogy így még egy esetleges koalíciós szakadásra is van egy hangyányi esély - a Fidesz elnöke pedig egyértelművé tette, hogy ő akár holnaptól képes lenne kormányt alakítani.

A meccs most már tényleg élesben megy.

Csite András és a pápa

Csite András a Magyar Nemzet április 19-i számában (a neten ma olvasható először) összekeverte a szezont a fazonnal. Kétségkívül igaza van abban, hogy a katolikus egyház természeténél fogva nem engedhet mindenféle gyors megújulást követelő hangoknak; ugyanakkor azokat, akik mindezt mégis szorgalmazzák (például az egyházon kívüliek), azok aligha tekinthetők a halálkultúra misszionáriusainak. Egyszerűen csak élnek véleménnyilvánítási jogukkal - amit a Magyar Nemzet máskor - mondjuk amikor valaki a Szózatot szeretné valakinek az arcába üvölteni - olyan fontosnak tart.


A katolikus egyház legfőbb összetartó ereje a tradíció. Kár is lenne letagadni mindazokat az értékeket, amiket az egyház hozott létre s amelyek nem jöhettek volna létre akkor, ha nincs ez a kétezer éves folyamatosság. Nb, a katolikus teológiai tradíció elég haladó ahhoz, hogy még ma is teljesen haladónak számítson; minden látszat és elhajlás ellenére maga a katolikus tanítás abszolút tudománykompatibilis. (Acquinói Szent Tamás az 1200-as években bebizonyította, hogy attól, hogy a világot Isten teremtette, még lehet öröktől fogva való. Már a i.sz. 800-as években is cikinek számított a Bibliát szó szerint értelmezni - ilyenformán a katolikus tradíció éppúgy elutasítja a kreacionizmust, mint a materialista felfogás.) A katolicizmus ma egy olyan közös nevező, amire támaszkodva nagyon sok ember megértheti egymást. Mindezzel persze nem állítottuk, hogy az egyház bűneit el lehetne felejteni: a keresztes hadjáratokat és az inkvizíciót, a feudális rendszerel való buzgó kollaborálást - de ha nem csak ez utóbbiakat tartjuk szem előtt, sokkal árnyaltabb képünk lehet.

Ezeket a tradíciókat feloldalni nem lehet egyik pillanatról a másikra. Ha egy pápa engedélyezné mondjuk a papok házasságát - ami ellen egyébként egészen jó érveket lehet felhozni - az nem a katolikus egyház megújulásához, hanem szétszakadásához vezetne. Bármilyen változás csak nagyon lassú, alapos megfontolások után képzelhető el. A mai világ sebessége persze ennél sokkal nagyobb tempót diktálna; ugyanakkor ennek engedni nagy hiba lenne.


Ez persze nem jelenti azt, hogy ezekben a kérdésekben ne hangoztathatna bárki bármilyen véleményt. Különösen igaz ez az egyházon kívül állókra, akiknek életét a katolikus egyház igenis nagyon komolyan tudja befolyásolni - sokszor negatív irányba is. Mi sem vitatjuk el a pápa azon jogát, hogy az óvszerviselés ellen érveljen; ugyanakkor ettől még érezhetjük erkölcsi kötelességünknek, hogy mindent megtegyünk azért, hogy az AIDS-sújtotta Afrikában rávegyük az ottaniakat ugyanerre. Vagy hogy az abortusz kriminalizálását megkadályozzuk. Ezt egyébként valószínűleg maga XVI. Benedek sem gondolja, és minden bizonnyal nem gondolta II. János Pál sem. Akik igazán biztosak a hitükben, azoknak nem okoz nehézséget toleránsnak lenniük másokkal szemben.

Csite András és társai ugyanakkor elég komoly egzisztenciális válságban szenvednek. Ők maguk ugyan nem nagyon gyakorolják a keresztényi erényeket - legalábbis ennek a cikknek szinte minden mondata tételesen ellentmond valamilyen jézusi tanításnak - ugyanakkor mégi innen remélnek védelmet a szabadelvűség és a multikulturalizmus ördöge ellen. Amelyik bizony - tegyen bármit is a pápa - feltartóztathatatlnul közeledik.

Integrációügyi kavarok

Kiválna a Testnevelési Kar a SOTE-ból.

Igazi magyar történet a magyar felsőoktatásból. Azt integráció valószínűleg sok előnnyel is járhatott volna, ha az integrálódott intézmények végletes lokálpatriotizmusa és az egyetemi vezetések gyakran szűklátókörű bürkokratizmusa nem tenne eleve lehetetlenné mindenfajta érdemi együttműködést. Ugyanakkor elég szégyentelen módon megnőtt a politikai lobbitevékenység értéke.

Ha a kiváló karnak sikerül elég szavazatot szereznie a Parlamentben, egyetem lehet - így pillanatnyilag nehéz átlátni, túl azon, hogy a kari vezetők élete könnyebb legyen, ez miben szolgálná az ország érdekeit. Egy kicsit valószínűleg még drágább és áttekinthetetlenebb lenne a felsőoktatás. Na meg ugye az egyetemi szintű orvosi diplomák sorsa is veszélybe kerül - ahhoz, hogy egy intézmény egyetem legyen, legalább két tudományágat kellene művelni, és eddig a kiválni kívánó kar biztosította volna a másodikat.

Na persze az orvosi terület is kaphatna kiemelt státuszt, hogy mentesüljön ezek alól a kívánalmak alól - elsőre nem is igen látható, hogy ha a katonai felsőoktatásra ez igaz, akkor a nyilván sokkal komplexebb orvostudományra miért ne lehetne ezt alkalmazni. Természetesen azért nem lehet, mert akkor az ország orvosi karai pillanatok alatt kiválnának a nagy nehezen összefércelt vidéki mammutegyetemekről.

Nem a Bologna-folyamat bevezetése itt a legnagyobb gond.

Épp ideje volt

mármint Japán bocsánatkérése. Ugyanis nem érzem teljesen megalapozottnak azt a metódust, mely szerint az utóbbi hetekben eljártak. Ez alatt természetesen azt értem, hogy ha valaki saját iskolásainak hazugságokat akara megtanítani az viselje a következményeket, főleg, ha ezek a következmények azoktól a ma már milliárdoktól származnak, akik az említett hazugságok áldozatai voltak. Illetve, a jelenlegi japán oktatáspolitika szerint nem voltak.
Azok után pedig, hogy Kína tüntetéseken követeli, hogy igenis (ahogy Németország hajlandó elfogadni, hogy holokauszt már pedig van és volt) ismerjék be, hogy eleget kegyetlenkedtek japán katonák kínaiakkal és más ázsiai népekkel ahhoz, hogy ezt a fejezetet is épp olyan mértékben véssék be gyermekeik agyába a történelemből, mint, mondjuk, a szamurájokat. Erre pedig nem az a válasz, hogy még Japánnak áll feljebb, mint azt tette az elmúlt pár hétben, hanem bizony sikerült végre Koidzuminak megtalálni a helyes utat: annyit mondott, "Bocsánat".

Még egyszer száz

Ez a kormány imád programokban gondolkodni. Kétszer száz nap, most száz lépés - a külső, felületes szemlélő folyamatos kormányzást nem is érzékel, csak kis célkitűzéseket, rövid határidőkkel.

Pedig talán azért választunk kormányt négy évre, hogy száz napokban meg lépésekben gondolkodjon. Négy év azért már arra is elég lenne, hogy nagyobb ívű, jól előkészített reformokat is végre lehessen hajtani - nb. Magyar Bálint szabad demokrata miniszter nem is érte be a szocialista tötyörészéssel, ő ezt meg is csinálta.

A ciklus elején ráadásul - ezt most már látja mindenki - abszolút felesleges volt a két száznapos program - pár hetet lehetett volna várni vele, amíg átgondolják, hogy ugyanazokat a célokat hogyan lehetne racionálisan összekapcsolni a hosszú távú politikai célkitűzésekkel. De hát ennek a kormánynak még a feje sem tudott kitartani a ciklus végéig (persze Gyurcsány Ferenc megválasztása még mindig a kisebbik rossz volt Medgyessy erőltetéséhez képest).

Erősen kérdéses, hogy egy újabb program elindítása akár csak egy lépéssel is közelebb viszi az MSZP-kormányt egy választási győzelemhez. Minél inkább közelednek a választások, annál inkább kezdenek el arra figyelni az emberek: a saját helyzetüket milyennek ítélik meg. Ebben a helyzetben nem biztos, hogy a kapkodás és a látványos túlórázás sokat segít.

Draskovics mégis repül

Szép dolog a maszatolás, nem is tudom, mi lenne nélküle. Tulajdonképpen a magyar politikai elit eldönthetné, hogy megtanul titkot tartani vagy őszinte lesz. A jelenlegi rendszer, amikor próbálnak titkolózni, de az ellenzéki sajtóból mindent lehet előre tudni, inkább megalázó - ha a politikusok számra nem is, az állampolgár számára feltétlenül.

Draskovits menesztése már egy hete is téma volt a Magyar Nemzetben; László Boglár akkor rezzenéstelen arccal állította, hogy annak egyetlen szava sem igaz. Nem olyan égbekiáltó gaztett ez persze, inkább csak szánalmas pitiánerség - és nagyon könnyen lehet "a kormányszóvivő cáfol, tehát igaz"-típusú hozzáállás gyökere.

László Boglárt valószínűleg nem zavarja, hogy saját személyét is hitelteleníti ezzel; ennél nyilván sokkal jobban meg van fizetve.

Bízzunk a bukásban

A szocialisták arca valahogy mindig hat számmal nagyobb a kelleténél. Most éppen azt gondolják, hogy a köztársaságielnök-jelölés a magánügyük - remélhetőleg ebben minden párt egyetért majd, és a jelenlegi legnagyobb kormánypárt iszonyatosan pofára esik majd.

A politikai felelőtlenségnek ez az a szintje, ahol az ember azt gondolja: erősen ráfér erre a pártra még jó néhány év ellenzékiség. Hogy ha legközelebb kormányra jutnak, akkor megtanuljanak addig nyújtózni, amíg a takarójuk ér; nem elvárni a koalíciós partnertől, hogy automatikusan beálljon a rossz döntésük mögé, hanem addig egyeztessenek vele, amíg sikerül mindkét fél számára megfelelő döntést kidolgozni.

Remélhetőleg Szili Katalin nem lesz köztársasági elnök; az ellenzék most az nem puskázza el a lehetőségét, nem asszisztál egy szocialista politikus megválasztásához, hanem saját jelöltet állít és az kerül a köztársasági elnöki székbe. Megérdemelnék; ilyen bágyadt, inkompetens kormány idején ez a minimum.

Remélhetőleg ebbe az arcvesztésbe még a 2006-os választás elbukása is belefér.

Van értelme?

Mókának nem rossz ez az az önfeljelentgetősdi - most éppen Lángh Júlia írónő dobta fel magát marihuánafogyasztásért; hogy el lehet vele érni valamit, az erősen kérdéses.

Most őszintén: kit érdekel, hogy néhány drogos felnyomja magát a rendőrségen? Aki fanatikus ellenző, at nyilván nem lesz szimpatizáns, sőt, nyilván helyesli is a sok hülye drogos ellen indított eljárásokat. Aki pedig közönyös, az aligha lát ebben többet valami furcsa hóbortnál vagy exhibicionizmusnál. Pláne, hogy a támogatók zöme inkább csak szolidaritását fejezi ki a dologgal szemben, vállalni csak kevesen vállalják a következményeket. Olyan ez, mint egy Fidesz-tüntetés: csak a szimpatizánsok megerősítését szolgálja.

A hatalom meg nyilván csak örül a sok könnyen lezárható eljárásnak, ez is javítja a statisztikát.

Érdemi párbeszéd és valós tájékoztatás helyett tehát a kendermagosok jó előre hiteltelenítik magukat a közvélemény előtt.

Ne!

Andor László a Szili Katalin jelölése körüli hercehurcákat a közvetett elnökválasztás hátrányainak illusztrációjaként fogja fel. Holott épp az ellenkezőjéről van szó.

A köztársasági elnök megválasztásának - parlamenti többség hiányában - megkerülhetetlen feltétele a konszenzus. Azon kevés alkalmak egyike tehát, amikor a pártoknak, ha nem akarnak koalíciós válságot, mindenképpen megegyezésre kell jutniuk - legalább koalíción belül.

Ezen az oldalon már többszor kifejtettük Szili Katalinnal kapcsolatos averzóinkat - megválasztása így szerintünk nyilván inkább a közvetlen elnökválasztás ellen érv. Kicsit általánosabban fogalmazva: a közvetlen elnökválasztás pontosan azoknak az elvtelen, populista, jellemtelen politikusoknak kedvez, akiknek demagóg szólamai valóban tömegeket tudnak megmozgatni - a köztársasági elnök a jelenlegi alkotmányos berendezkedésben pedig egy csöndes, a mindennapi pártpolitikai vitákon felülemelkedni képes, stabli pontot jelentő ellensúly. Szili Katalin, akit saját személyes karrierjén kívül aligha érdekel bármi más, nyilvánvalóan alkalmatlan erre a posztra, ugyanúgy, ahogy mondjuk Orbán Viktor is az. Aki nem mellesleg szintén ringbe szállhatna egy elnökválasztáson, hiszen akkor már rögtön nem lehetne a szocialisták magánügyének tekinteni a jelölést sem.

A másik, meglehetősen szűk látókörű érv, hogy az SZDSZ nem vesztene szavazatot Szili Katalin támogatásával. E mögött az a cikkben is szereplő, sehogyan alá nem támasztott feltevés áll, hogy Szili mindenki számára elfogadható. Nem az.