Egy újabb tévedés

Elég vaskos önálltatás lenne azt állítani, hogy jelen sorok írója igazi adószakértő lenne, aki a céges adótrükközés minden csínyát-bínját ismeri. Persze Gyurcsány Ferenc Magyar Nemzet által keltett cégbotránya most már jóval túlmutat a konkrét ügyön.

A helyzet ugyanis az, hogy a Magyar Nemzetnek konkrét üzleti érdeke fűződik ahhoz, hogy a 2006-os választások nyertese Orbán Viktor legyen: hogy mást nem mondjunk, nem kizárt, hogy a hatalomra kerülő jobboldali vezér nem csak híveinek, hanem az összes, befolyása alá tartozó költségvetési szervnek ajánlani fogja a Magyar Nemzet előfizetését - azt pedig már négy évvel ezelőttről tudjuk, hogy az állami hirdetések elhelyezésének inkább csak a fantázia szab határt. A Magyar Nemzetnek tehát akárhány pert érdemes megkockáztatnia, ha sikerül kiírni a címlapra, hogy "A miniszterelnök hazudott", az neki akkor is komoly fegyvertény, ha két év múlva esetleg egy helyreigazítás leközlésére kötelezi a bíróság, aminek mondjuk (a helyreigazítás szabályaival szöges ellentétben, de a magyar sajtógyakorlattal remek szinkronban) mondjuk a színes hírek között vagy a sportrovatban fog közzétenni.

A Népszabadság tudósítása szerint persze semmi sem igaz az esetből, ám a maga részéről csak annyit jegyez meg: a Magyar Nemzet téved. Megható mértékű eufémizmus.

Már csak azért is, mert az itt közölt tények - ahogy az a Magyar Nemzet tévedései esetén általában szokásos - szöges ellentétben állnak azzal, amit a Magyar Nemzet állít. És míg mondjuk a Magyar Nemzet habzó szájjal tudósít arról, hogy az Élet és Irodalom pert vesztett, mert hatodszor már csak Fidesz-céget írt Fidesz-közeli helyett, vagy taggyűlésnek nevezett egy, a tagok által taggyűlésnek nevezett, jegyzőkönyvezett, ám a gazdasági jog szerint taggyűlésnek formai okoból nem nevezhető ülést - miközben a helyreigazítási kérelmek egyáltalán nem érintik a cikk lényegét, addig a Népszabadság csak annyit ír: a Magyar Nemzet téved. Ez talán egészen jól rámutat az ún. balliberális és az Orbán-lapok közötti legnagyobb különbségre.

Hja kérem, aki független, annak könnyű. Csermely Péternek, aki a Magyar Nemzet munkatársaként az nyilvánosság egyik egyetlen utolsó élharcosának tartja magát, például aligha az. Jó sok beleélés kellhet ehhez.

Lesz idejük focizni

Könnyen lehet, hogy tovább csökken a hovatovább jelenleg is csak elektromikroszkóppal kimutatható MDF-frakció. Ez különösen annak fényében figyelemreméltó, hogy a párt vezetői rendre úgy nyilatkoznak, mintha továbbra is lenne számottevő esély arra, hogy a Fidesz jobboldali riválisának lenne komolyan vehető esélye arra, hogy ismét bejusson a Parlamentbe - amikor már legutóbbi is a Fidesz vitte be őket a hátán. Ezután a ciklus után azonban, amikor Dávid Ibolya jobboldali önérzetét a Fideszen köszörülte és még hűbéresküjét is megszegte, erre aligha van esély.

Márpedig saját teljesítményt az MDF aligha tud felmutatni. A legkönnyebb szellő által is elnyomott, tétova báránybégetésből ugyanis akkor sem lesz gyújtó hangú beszéd, ha azt csinos kiskosztümben adjuk elő - Dávid Ibolya alighanem azért népszerű, mert alig van öt szava, amire emlékezni lehet. Az MDF ugyanazt adja elő, amit a Fidesz, csak lightosabb változatban; ez a tét nélküli, éppen csak el nem bliccelt EP-választások esetén még egy járható taktika volt, most, hogy minden idők legvéresebb kampánya várható, aligha az.

Ráadásul az ún. baloldalon nagyon nehéz elfelejteni, hogy mindabban, amit a rendszerváltás utáni Parlament legnagyobb szónoka egy csodálatosan frappáns szóképpel egyszerűen árokásásnak nevezett, anno az MDF is ugyancsak kivette a részét. Markánsan kiált amellett a Fidesz mellett, amelyben most viszolyogva fedezte fel az opportunista nagypártot, és az antiszemitizmustól kezdve a komcsizáson át a masszív homofóbiáig mindenben kivette a részét. Nem volt egy perc, amikor ha másért nem, hát egy normálisabb Magyarország kedvéért hajlandóak lettek volna kibújni a Fidesz... árnyékából.

És még a focizhoz sem értettek.

Durci

Orbán Viktor betévedt a Kossuth térre, és mivel kísértetiesen ismerősnek tűnt az a böhöm nagy épület a tér Duna felőli oldalán, odament, hogy közelebbről megnézze. Miután az ott levő katonák egy szó nélkül beengedték (talán ismerik?) bóklászni kezdett a díszes folyosókon. Egy óriási teremben egy pókhálóval borított széket talált, amin az ő neve állt - akkor kezdett neki derengeni, hogy igen, túl azon, hogy ő egy pártokon felülemelkedett nemzetvezető, mellékesen parlamenti képviselő is. Ha már ott volt, maradt.

Gyurcsány Ferenc kihasználta a négyévente egyszer kínálkozó lehetőséget, és politikai beszédjébe - amely azért ha máshol nem, hát az Országházban helyénvalónak nevezhető - a miniszterelnököt is beleszőtte. Sem a frakció, sem Orbán Viktor nem kívántak reagálni az elhangzottakra - mármint a Parlamentben, ehelyett tartottak egy sikkes kis sajtótájékoztatót, ahol Pokorni Zoltán megszokott, bús baritonján borongott egy sort az eseten.

Tekintettel arra, hogy a dolog nem kapott elegendő médiavisszhangot - valószínűleg nem sok beszámítható ember várta, hogy a miniszterelnök ülésnyitó beszédjét lemondásra használja majd fel, vagy mondjuk arra, hogy időpontot kérjen elődjétől egy kis konzultációra, a Fidesz úgy döntött, ott áll bosszút, ahol éppen tud.

A legközelebbi alkalom, amikor kétharmados szavazásra van szükség a Parlamentben, történetesen egy piti házszabálymódosítás, de hát mindenki úgy duzzog, ahogy tud. Így talán csak leesik az ország népének, mekkora kárt okozott Gyurcsány kirohanásával - lám, most már a tévéközvetítések is szabályozatlanok lesznek ebben az országban. Mindaddig, amíg meg nem állapodnak a hozzászólások időtartamáról. Tehát mondjuk addig, amíg a Parlament ülését nem csak a kormány, hanem az ellenzék vezetője is megnyithatná.

Természetesen ez a rendelkezés úgyis csak a Fidesz legközelebbi hatalomra kerüléséig élne - azt ugyanis már tudjuk, hogy ők mennyi felszólalási lehetőséget szeretnek biztosítani saját ellenzéküknek.

Háromhetente felszólalhatnak.

A melegek jogai!?

Eredetileg egy fahéj kis cikkecskét szerettem volna iderittyenteni, rámutatván, hogy a Heti Válasz szemlátomást nem képes szabadulni az SZDSZ-Fidesz koalíció delíriumából (és hogy még ebben az erőltetetten mérsékelt cikkben sem bukkan fel az a lehetőség, mi van, ha az SZDSZ nem kíván együttkormányozni Orbán Viktorral, legyen ő akármekkora nagy tehetség?

De aztán az utolsó bekezdés kiverte bennem a biztosítékot, és most már én is csatlakozom a habzó szájú, "kiművelt emberfőkhöz".

Egyházak, oktatás, határon túliak; és hol vannak a melegek jogai? A drogfogyasztás dekriminalizálása? A liberális slágertémák? - kérdezhetné az, aki ezek után vonzónak találja még a szabad demokrata-fiatal demokrata együttműködést. Mik ezek a feltételek? Milyen alapon? - kérdezhetné az, aki sohasem találta rokonszenvesnek a közeledést.

Ez a bekezdés ideáltipikus esete annak, amikor a Heti Válasz propagandamérsékeltségén átüt az orbáni szellemiséggel átitatott, előítéletes gyűlölet: a melegek jogai olyasmi, amiről tárgyalni kell, mondjuk ugyanúgy, ahogy a felsőoktatás reformjáról vagy a határon túli magyarok ügyében konszenzusra kellene jutni. Ehhez képest van már egy - igaz, nem túl jelentős, és jobboldali sajtókörökben nem is túlságosan ismert - röpirat, a Magyar Köztársaság Alkotmánya címmel adta ki a Magyar Országgyűlés nevű kis független kiadóvállalat úgy tizenöt éve, amely tiltja a szexuális alapú diszkriminációt. Tehát immáron nem lehet vitatkozni azon, hogy a melegeknek vannak-e jogaik vagy sem. Sajnos a magyar állampolgárok többsége ma nem a jogszabályok szerint éli életét, hanem önmagát középpontba állítva, egy speciális erkölcsi univerzumot próbál ráerőltetni a többiekre - nem mellesleg Orbán pont ezt a mentalitást ragadja meg és viszi be a politikába, akkor, amikor az emberek véleményéről beszél. Holott ennek inkább fordítva kellene működnie: ha már egyszer az állam, mint közösség konszenzusra jutott egy kérdésben, akkor már csak azt lehet fontolgatni, hogy milyen mértékű megtorlásban részesüljön az, hogy a jogszabályok betartatódjanak. Melegügyben még sehol nem vagyunk - a jogszabályok már tiltják, konszenzusra jutni tehát nem kell - ezeket a jogszabályokat azonban (a magyar jobboldal szemhunyása közepette) lábbal tiporják - a jogalkotónak viszont az a kötelessége, hogy ez ellen tegyen.

Búcsúzásképpen maradjunk egy parafrázisnál. Úriember nem buzizik, a többieknek pedig tilos. Ehhez még koalíció sem kell.

Hipokrita találkozó

Kevés emberi beállítódás van a világon, amely jobban telítve lenne álszentséggel, mint az abortusz elleni tiltakozás. Először is, nem kerül semmibe - mások nyakába zúdíthatunk óriási szerencsétlenséget, életeket tehetünk tönkre, ha tiltakozásunk mégis célba ér, de nekünk az esti bableves akkor is ott lesz az asztalunkon. Magasztos elvekre hivatkozhatva szónokolhatunk, mondhatunk rettenetes baromságokat, mégis kevesen lesznek, akik szót mernek majd emelni ellene.

Persze egészen más lenne, ha mondjuk Semlyén Zsolt vagy az Alfa Szövetség tagjai minden gyereket automatikusan örökbe fogadnának, és mondjuk börtönbüntetés terhe mellett felelniük kellene azért, hogy a gyerek életszínvonala és neveltetése megfelelő legyen. Legyilkosozni azonban olyanokat, akik sokszor önhibájukon kívül lettek terhesek, vagy a kb. egy amőba intelligenciájával rendelkező magzat eltávolítását az alvó emberek meggyilkolásával egy szintre helyezni viszont már olyan mértékű elvakultságra utal, amely automatikusan be kellene, hogy indítsa a vészcsengőket egy elemorvos fejében.

A Magyar Orvosi Kamara elnökének lenni is állati kényelmes dolog lehet: hagyom, hogy egy orvosi készítmény ellen rendezett tüntetésen tisztségemen konferáljanak fel, hogy aztán magánemberként fejtsem ki a véleményemet.

A Magyar Nemzet érdekes módon szinte egyáltalán nem tudósított a tüntetésen történtekről, helyette az abortusztabletta hatásait boncolgatja tűnődő alapossággal. Azért ha Semjén Zsolt már a Magyar Nemzetnek is egy kicsit húzós, lehet, hogy érdekes lenne behúzni a kéziféket.

Kora őszi antikomcsizás

No lám, olyan sokat nem kellett várni arra, hogy példával szolgálhassunk Solymosi tanár úrnak a telivér, jobboldali fröcsögéshadjáratból: Tőkéczki László múlt heti - és ma internetre került - publicisztikájában tökéletes példáját nyújtja annak, hogyan lehet kulturálatlanul fröcsögni, mindenféle értékelhető érv nélkül. A szerző amúgy egyetemi docens.

A magyar jobboldal retorikai akrobatamutatványai közül a legpazarabb, hogy milyen gyorsan képesek szlalomozni a nyugati példák elfogadása és elutasítása között. Tőkéczki most például Franciaországot hozná fel például, de ha mondjuk valaki ezek után tényleg mindenben etalonnak tekinthetené a francia modellt, hát a Fidesz udvari történésze alighanem menten atomjaira robbanna a felháborodástól. Elég mondjuk a franciák egyházakkal kapcsolatos álláspontjára gondolni.

De hát persze ezt a kis retorikai nüanszot aligha lehet észrevenni, hiszen a cikket jóformán teljességgel eluralja az antikommunista fröcsögés. Immáron - lassan tizenhat évvel az első szabad választások után - immár Tőkéczki Lászlónak is el kell ismernie, hogy a szocialisták jelenleg a nép kifejezett kívánságára kormányoznak. Semmi gond, a nép a hülye, elszomorítóan szánalmas, hogy nem voltak képesek felemelkedni egy karrierista, elvtelen történész szellemi színvonalára. Hogy mi volt T. L. véleménye a magyarságról akkor, amikor a Fidesz jutott hatalomra, és hogy négy év erkölcsi-gazdasági aranykor után mi vonzotta őket vissza ebbe az üzleti és erkölcsi szempontból is elfogadhatatlan posványba, megfejthetetlen talány marad.

Ha azonban vesszük a fáradságot, és röntgen-sugarakkal világítjuk át Tőkéczki László vasvillával összehányt szitkait, akkor ezen gyűlöletkazal alján, mint egy értékes gyémánt, ott lakozik egy felettébb érdekes gondolat. Nem arról van ugyanis szó, hogy a nép bizalmáért folytatott versenyben bárki megmérettetheti magát - hogy aztán, ha megnyerte azt, erkölcsileg is helytálljon. Nem. Először át kell mennie egy erkölcsi szűrőn, amelyet önkényesen határoz meg mondjuk maga Tőkéczki László, és aztán, ha nagyon ragaszkodik hozzá, az így összeállt kormányt akár a nép is megszavazhatja. Lehet, hogy Gyurcsány egy kommunista exbérenc, de afelől sem lehet sok kétségünk, hogy Tőkéczki tanár úr melyik rendszerben szocializálódott. (Persze legyünk igazságosak: az nem derül ki a cikkből, hogy az univerzum erkölcsi középpontjában Tőkéczki László állna - ez a hely valószínűleg Orbán Viktoré, de az ő kisugárzásából alighanem jut Tőkéczki László orcájára is.)

Ezek után már az, hogy Tőkéczki László "ezek"-nek titulálja politikai riválisait, pusztán csak hab a tortán, egy utolsó rúgás a bűn dagványában fetrengő, kommunista senkiházikba. A pont az i-n.

Már megin' ez a Solymosi

Esküszöm, semmi bajom Solymosi tanár úrral. Nála elkeseredettebb és idealisztikusabb harcosa aligha van ma a mai közéletnek - törekvése, hogy elvakultságát civilizált formába öntse, legalább annyira röhejes, mint amennyire tiszteletre méltó.

Pár évvel ezelőtt rendszeres látogatója voltam hazánk egy vezető felsőoktatási intézményében üzemeltetett, politkai jellegű vitafórumnak. Az egyetem egyik döbbenetesen fantikus és szűk látókörű polgára fogadást ajánlott nekem: azt állította ugyanis, hogy a jobboldali sajtó hangja csak a választások idején durvult el, mintegy válaszul a baloldali sajtó fröcsögésére. A fogadás tárgya az volt, hogy minden cikkért, amely a kérdéses időszakban jelent meg valamely jobboldali sajtótermékben, és amely valamely újságíró baloldali politikus vagy értelmiségi testi épségét fenyegeti, egy Sport szeletet kapok ajándékba. A félnapos, félgőzzel folytatott kutatóakció eredményeképpen, nemcsak én, de kollégáim is dugig zabáltuk magunkat Sport szelettel.

Valahol itt van az egyik markáns probléma, amit Solymosi tanár úr és kollégái soha nem hajlandóak tudomásul venni: egy dolog vén hülyének nevezni valakit, és egy másik arról beszélni, hogy valakit úgy meg kellene verni, hogy csak a fogorvosa tudja beazonosítani. Solymosi tanár úrtól már nem várom el azt a finom distinkciót - mint ahogy a szájhabzó, egyetemi lúzerkétől se vártam el -, de azért kedves olvasóimmal megosztom azt a meggyőződésemet, hogy egy dolog hülyének nevezni valakit valamilyen argumentatív kontextusban, és egy másik kis magyar Hodorkovszkijnak nevezni valakit mindenféle kontextus nélkül, csak az ideológiai sulykolás kedvéért. Más dolog ideológiai harcot folytatni, és más dolog cinikus, uram bocsá' trágár szavakat is alkalmazó módon érvelni. Sőt, én még azt is látom, hogy Magyarországon jobboldali sajtó van ugyan, de baloldali nincs. Vannak sajtótermékek, amelynek előfizetését a legnagyobb ellenzéki párt vezére aláírt levélben sürgeti, amely nyíltan feladatának tekinti a jobboldali eszmék hirdetését - a baloldalinak titulát sajtó inkább értékekhez kötődik, pártokhoz deklaráltan nem; és vannak olyan újságok is, mint például az Index, amely nem egyszerűséggel leszarja a pártokat és érdekeket egyaránt, frissek, felháborítóak és szabadok akarnak lenni, nem feltétlenül kulturáltak.

De az igazi probléma nem is ez. Hanem Solymosi tanár úr, miközben zakója ujjáról porszemet lefricskázva kikéri magának, hogy lehülyézzék, ő maga is hülyének néz minket: a Széchényi-terv nevű, antiliberális szörnyedvényt úgy próbálja beállítani, mint egy egyszerű véleményt, nem pedig Orbán Viktor kérésére készült ideológiai alapvetést. Amitől minden jóérzésű (vagy ha úgy tetszik, "baloldali") polgárnak végigszalad a hátán a hideg, az nem az, hogy pár professzor (vagy ha úgy tetszik, pár vén hülye) kifejti a véleményét egy könyvben (vagy ha úgy tetszik, papírra nyomtatva is szereti látni kapitális, hagymázas baromságait), hanem hogy ebből választások adott alakulása esetén még valóság is lehet. Hogy a professzor urak tekintélyére alapozva tényleg lesznek olyanok, akik megpróbálják majd saját, émelyítő, rószaszín vasárnapiebéd-illetú vízióik alapján kontroll alá vonni a sajtót, amelynek legalapvetőbb eleme mégiscsak a szabadság.

Na, ez az a perc, amikor a professzor urak ötletétől az emberen mégiscsak úrrá lesz némi kedvetlenség. Hogy finomak legyünk és udvariasak.

Az állam kitartottja

Határozottan innovatív használatát prezentálta a "cáfolja" szót Bölcskei Gusztáv, a református zsinat elnöke. Véleménye szerint ugyanis a következő számok cáfolják, hogy az egyház az állam kitartottja.

Az egyház bevételei ugyanis így alakulnak:

• 56% - államtól átvállalt normatív feladatok.
• 5% - egyházfenntartói járulék
• 4% - persenypénz
• 6% - céladományok
• 3% - az adózók 1%-os felajánlásai
• 7% - az 1% állami kiegészítése

Mindekelőtt talán tekintsük adottnak, hogy iskolát vagy kórházat még a Jóisten se vezet nyereségesen, tehát az az 56% alighanem arra megy el, amire adják. A maradékból viszont már egyáltalán nem olyan rossz az állam részesedés - a fennmaradó rész majdnem negyede adóforintokból áll össze - egy részt az adózók ajánlják fel, a másik részt viszont a Vatikáni szerződés alapján az állam egészíti ki. A legmulatságosabb a dologban azonban az, hogy az adózói felajánlások mértéke kevesebb mint fele a kiegészítésnek - magyarán az állam jobban támogatja a református egyházat, mint ahogy az az adózói hajlnadóságból kiderült. Ezek a számok tehát nem elsősorban cáfolják, hanem inkább bizonyítják, hogy az egyház bizony ugyancsak rá vannak szorulva az államra.

Nota bene: ez ugyanaz a református egyház, amelyik nem zárta ki lelkészei közül ifj. Hegedűs Lorántot, amely képtelen volt a körülötte zajló politikai ramazurira mondjuk legalább húsz méterről, cigarettaparázs fényénél demokratikusnak tűnő választ adni. Amelyik ugyancsak szívesen ad testületi választ az aktuálpolitikai kérdésekre - hogy aztán vérig sértődjön, ha olykor-olykor nem az indulási, hanem az érkezési oldalán találják magukat az aktuálpolitikának.

De ha Bölcskei Gusztáv szerint a református egyház már remekül megáll a maga lábán, is nincs szüksége a magyar állam morálisan amúgy is nehezen igazolható forintjaira (hiszen az államot semmi nem kötelezi arra, hogy a befolyt adóját mindenféle civil szervezeteknek szórja szét), akkor elégedjenek meg a ténylegesen elvégzett munka díjával, a hitéletet meg oldják meg saját hatáskörben.

Alighanem a nagyhangú, arrogáns nyilatkozatok még mindig kifizetődőbbek.

Szolid önimádat

Végül is csak egy kis apróság, de érdekes rajta röhögni egyet: készült egy festmény az Orbán-korányról, helyes kis miniatűr, alig öt méter széles - csakhogy most már nem kell a kutyának se, a megrendelő még azt is letagadta, hogy rendelt volna ilyet. Amúgy is fölöttébb valószínűnek tűnik, hogy valaki csak úgy hobbiból gigantikus olajfestményeket készítsen, amolyan szolid személyi kultuszos stílusban - amelynek fantasztikus művészi értékét még a jegybankelnök is elismeri, noha kelleni persze nem kell neki.

A gond csak az, hogy az egész túlságosan illik a nagy fideszmagyar vircsaftba; a gigantikus költségvetésű, mégis felejthető minőségű filmek sorozatába, a kormányfő minden lépését értékelhetetlen minőségben filmre vevő Ezüsthajó Kft. sztorijába, a Millenáris Kft. körüli cirkuszba, a nagy zászlóavatás-sorozatba. Nemeskürty tanár úr, a kép állítólagos megrendelője pedig egyáltalán nem periférikus figurája volt ennek a szép időszaknak.

Könnyen lehet persze, hogy egy másik lúzer most épp ezekben a percekben végzi az utolsó ecsetvonásokat Gyurcsány Ferenc cinikus mosolyán, hogy aztán négy év múlva duplára emelkedjen Magyarország harmincmilliós, eladhatatlan propagandafestmény-állománya, de ezt valamiért egy kicsit nehezebb elképzelni. Nem kell túlzottan imádni a jelenlegi kormányfőt, de talán abban egyetérthetünk, hogy nem képzeli magát Magyaroszág spirituális vezetőjének, és lehet, hogy még az ország szívcsakráját sem tudná megjelölni egy vaktérképen. Orbán meg ez utóbbit elolvashatta kedvenc - és választóinak ajánlott - lapjában, a Magyar Demokratában.

Persze lehet, hogy a választások után mégis lesz vevő a festményre. Az lesz ám csak az igazi égés.

Félrekongatott vészharang

Rogán Antal azzal riogat, hogy ha minden így meg tovább, tovább folyik majd az állami vagyok privatizációja. Sajnos jelen sorok írója esetén ez a kormány melletti intenzív kampányt jelent, így a Fidesz kommunikációja ezen egy fő viszonylatában nem nevezhető túlságosan sikeresnek.

Orbán Viktor felháborodva kérte ki magának, hogy az állam rossz tulajdonos lenne - holott Orbán Viktorra miniszterelnökként nem hogy egy milliárdos forgalmú társaság, hanem egy talponálló tulajdonjogát se bíznám rá azonnal - valahogy feltámadna bennem a gyanú, hogy a jobboldali érdekeltségű vállalatok rossz minőségű söre landolna itt, szédültes felárral, az intézmény százmilliókért hirdetné magát a kormánypárti sajtóban és a kocsma vezetését pedig az egyéb célra fel nem használható káderek töltenék be, amolyan kellemes parkolópályaként, vagy menedékként egy éppen kurrens korrupciós botrány idejére.

Az állami tulajdon természetébe bele van kódolva, hogy rosszul fizetett és/vagy ideológiailag súlyosan elkötelezett emberekre van bízva, akik optimális esetben letojják, hogy mi van vele, a fizetést mindenképpen felmarkolják, az amortizáció pedig nem az ő számlájukat terheli. Mindezek tetejébe döbbenetesen nehezen bocsáthatók el.

Kiválóan látható volt ez az előző kormány idején is: állami cégek döbbenetes lelkesedéssel hirdettek az - akkor még - periférián levő, halálmegvető bátorságú, véresszájúan kormánypárti lapoknak; és akkor még akkor jártunk jól, ha ezt nem támasztották alá valamilyen hatástanulmánnyal. Mert ha mégis, akkor biztosak lehettünk benne, hogy azt is a piaci ár ötvenezerszereséért vették meg valamelyik cégtől, amelynek szent küldetése a balliberális lobbi visszaszorítása volt, egy nemzeti-jobboldali lobbi kiépítésével.

A privatizáció persze szintén lehet melegágya a korrupciónak, de a dolgok jelenlegi állása szerint egy céget csak egyszer lehet privatizálni. Persze, ha az orbáni utat követjük, és visszakérjük az eladott vagyont, akkor persze többször is.

Akkor aztán fújhatjuk.

Kell-e nekünk médiacirkusz?

Olyan rég akadt meg a szemem Wintermantel Zsolt nevén, hogy kiéhezett anyatigrisként vetettem magam a cikkre. Mint kiderült, a városházi Fidesz-frakció helyettes vezetője azt nehezményezi, hogy a koalíció elszaboltálja a vizsgálóbizottságok megalakulását; Bőhm András szerint viszont nem kell a médiacirkusz.

No, hát ilyenkor aztán tényleg itt a helye a politikai ökumenénak; jelen sorok írója ugyanis hirtelen azt sem tudja, kit utáljon jobban. Fideszes politikus a "vizsgálóbizottság" szót talán jobb lenne, ha nem vennék a szájukra, hiszen kevesen tudtak hitelesebb, keményebb, profibb aknamunkát végezni, mint ők. Ha Kövér László minden elszabotált viszgálóbizottság után tüsszentene egyet, egy személyben lehetne a magyar zsebkendőgyártás egyszemélyes tartóoszlopa: az előző ciklusban ugyanis ők sem igazán szerették, ha ellenzéki vizsgálóbizottságok alakulnak, ha nem értettek egyet azok céljával. Márpedig miért értettek volna egyet, ki értene azzal egyet, hogy legyen még egy ellenfele, aki minden este, a tévében hivatalból lehülyézheti - mentális higénéjük érdekében egyszerűen nem szavazták meg az előterjesztést. A házszabály vonatkozó rendelkezései ellenére. Ezek után nekik legalábbis félkilós, tömör arany emlékérmet kellene adományozniuk mindenkinek, aki szisztematikusan csorbítja a demokrácia ellenzéki mechanizmusait, hiszen ezt a gyakorlatot a maguk kiteljesedett, kőarcú gátlástalanságukban ők maguk kezdték.

Ez persze nem sok mentséget jelent az SZDSZ számára, inkább kötelezettségekkel járna - végül is nehéz olyan vizsgálóbizottságot elképzelni, akinek puszta léte is szennyezi a levegőt, átagosan napi hárommal növeli az elrepedt főnyomócsövek számát, és elfonnyasztja a növényeket a városházán. Ha valaki vizsgálódni akar, hát vizsgálódjon, csináljon magából hülyét egész nyugodtan - kábé ez lehetne a hozzáállása annak, akinek nincs kivizsgálnivalója. Csak hát ilyenkor sokkal könnyebb azt mondani, hogy a fővárosban becsszóra minden átlátható, de médiacirkusz, az nem kell.

Kell.

Gyakoroljuk: nem, nem, nem!

Az a benyomásom: nyolcezerháromszáztizenkettedik nekifutásra sem tudta a magyar kormány megtalálni a hangot a határon túli magyarsággal.

Amennyiben nem tűnt volna fel senkinek, hadd legyek én az első, akir rögzíti: volt itt egy népszavazás, ami kis leegyszerűsítéssel arról szólt, hogyan kaphatnának a határon túli magyarok állampolgárságot; mielőtt harmincnégy alternatívát tárnánk határon túli testvéreink elé, előbb talán erre kellene kakukkolni valamit. Vagy csak úgy jelzésértékűen odaröfögni, hogy tudjuk má' végre, hogy a sok maszatolás és szónoki akrobatamutatvány után végül is mi a kormány álláspontja ebben a kérdésben. Igen vagy nem, yes or no, da ili nyet, tulajdonképpen tökmindegy, csak hagyjuk végre abba ezt a retorikai dagonyázást.

Amúgy a nemmel sem lenne semmi baj, hiszen származás alapján diszkriminálni más vagy akár a saját államunk polgárai között végső soron rasszizmus, akár tetszik ez nekünk, akár nem, akár illik ezt a határon túliak alá dörgölni, akár nem. Ma már a magyarság elsősorban kulturális identitást kellene, hogy jelentsen, bár a Fidesz biztosítékát alighanem óriási füstcsóva és vaskos amperszag keretében verné ki, ha egy magyar kulturális identitású román csak úgy magyar állampolgárságot kaphatna.

Miért is kaphatna? Magyar állampolgár legyen az, aki itt él, itt dolgozik, a szavazatának felelősségét maga nyögi, nem meg csak úgy hobbiból állampolgár, aki ide-oda pendlizhet. Lehet, hogy nekem még nem kell azbesztrikót varratnom a lángoló hazaszeretet miatt, de azért nagyon bízom benne, hogy nem csak extenzív Toldi-ismereteim miatt (hello, Mr. Dercze) van magyar személyim és szavazati jogom, hanem mert a nap huszonnégy órájában, a hét hét napján ide kötődöm, és nem mondjuk Kolozsvárra. Mondjuk Kolozsvárral sincs semmi baj, de vajh mit szólna az a határon túli magyar képviselő, akinek esetleg a politikai ellenlábasára szavaznék valamiféle homályos gyökerű kettős állampolgárság jogán.

El kéne már rugaszkodni ettől a nemzetállami delíriumtól, a Toldit szavaltató polgármesetereket el lehetne zavarni a sunyiba, és lehetne végre valami európai (de legalább eurokonform) identitást építgetni. A szomszédos államok egyoldalú pisztergálása helyett - amely nem mellesleg a hátron túli magyarokra üt vissza - végre olyan törvényeket kellene kitalálni, amelyek nem hasalnak embereset az első eu-bizottsági vizsgálaton, és amelyet nem érzéstelenítés nélkül kell kiherélni az utólag bekövetkező államközi egyeztetések alkalmával.

A határon túli magyaroknak meg meg kéne tanulni nemet mondani, ha ez tűnik szükségesnek - mert hát az ő érdekeik kétségkívül fontosak, és azt az alkotmány is - nagyon helyesen - garantálja, de azért tán azt se kéne sárba tiporni, amit a határon belüliek akarnak.

Ha már egyszer egy külön bejáratú népszavazást is rendeztünk már direkt erre a célra.

Publicisztikából elégtelen

Giró-Szász András a Heti Válaszbéli SZDSZ-gyalázó rovatában egy kicsit megint elgaloppírozta magát. Pedig kicsit már uncsi négy éve azt hallgatni, hogy az SZDSZ-nek csak azért kell olyan nagyon az oktatási tárca, mert így lehet az ország katasztrofális demográfiai viszonyainak fenntartása mellett sok kis SZDSZ-est csinálni.

Jelen sorok írója számára a magyar pedagógustársadalom vonítása a reformoktól inkább csak pozitív megerősítést jelent: nem a gyerkekeknek lenne szükségük egy jó kis vaskos buktatásra, hanem a pedagógustársadalom elég széles, kontraszelektált rétegének. Amelyik nem viseltetik több részvéttel a gyerek iránt, mint egy különösen morcos kovács egy darab megmunkálatlan vasdarab irányában, és amelyik azért nem laboráns mondjuk egy gyógyszergyárban, mert anno csak tanárszakra vették fel.

Sokszor olvassák Magyar Bálint fejére a sietős reformosdit, de hát akár a Heti Választ, akár a Magyar Nemzetet olvassuk, sose kapunk mást, mint hogy most már végre megfelelő reformokkal kellene az oktatásügyet kezelni. Ami lényegében nem jelent mást, mint a szavazati joggal rendelkező pedagógusok igényeinek elvtelen kiszolgálását - a gyerekeket meg egyrészt jó lesz elvtelen tekintélytiszteletre és minél vaskosabb szűklátókörűségre nevelni, másrészt szavazati joggal úgysem bírnak, politikai síkon tehát érdekeik lényegében nincsenek.

Nb. lehet, hogy Mádl Ferenc pusztán jogtechnikai észrevételekkel sikeresen rántotta ki a szőnyeget a felsőoktatási reform alól, hiszen most már csak az Alkotmánybíróságon múlik, mikor születhet meg a végleges szövegű változat. Így a nemkülönben kontraszelektált felsőoktatás, amely éveken át szlalomozott a megújulási kihívások között, most ismét kaphat egy kis laufot, amit a jó öreg, feudális dagonyában való fetrengéssel tölthet.

Giró-Szász kolléga úr mellesleg érveket elfelejtett mellékelni a cikkéhez; jelen sorok írója számára azért elgondolkodtató, hogy az Orbán Viktor által ajánlott lapokban még mindig az SZDSZ a tényleges főellenség. Tudhatnak valamit a fiúk.

VIII. 20. revisited

A NOL igen érdekes összefoglalót közöl a Sólyom László ünnepi beszédét kísérő polémiákból, és az összkövetkeztetés mégis az: ha már Sólyom László vadul az ellenzék hívószavait használja, akkor akár szólhatott is volna előre, mert akkor talán a parlamenti szavazás is másképpen alakul. A beszéd kapcsán már mi is megszólaltunk; most ezt a végkövetkeztetést szeretnénk górcső alá venni.

Nem kell politikai elemző lángelmének lenni ahhoz, hogy kitaláljuk: Tamás Tibor arra gondol, hogy ha az SZDSZ ezt előre tudja, akkor nyugodt lekiismerettel szavazott volna Szili Katalinra. Nos, jelen sorok írója nem lát a lelkekbe, de mindenesetre az a szubjektív véleménye, hogy Szili Katalin kolosszális, üvöltő alkalmatlanságának übereléséhez pár határozott szó nem elegendő - ha mondjuk Sólyom László egy, az öltönye alól előrántott AK-47-sel fogadta volna huszadikán a kormány tagjait, talán akkor már közelebb járna eme nemtelen célhoz. Szili Katalin a magyar közélet egyik leglekiismeretlenebb, legopportunistább, legszűklátókörűbb és egyben leginkompetensebb alakja, az MSZP-n belüli konfliktusok meglovagolásához is csak félig ért - a köztársasági elnöki széktől való elhajtása nemzeti érdek volt, az ár lényegében nem számít. Ráadásul - hála az égnek - Szili Katalin meg nem választása az MSZP bénázásának jóvoltából az SZDSZ identitásának sarokköve lett, így Tamás Tibor következtetése már csak ezért is egy kicsit merész.

Térjünk hát át a fajsúlyosabb témákra, a Sólyom László által alkalmazott hívószavakra. Jelen sorok írója kétségtelenül hajlandó beismerni, hogy valóban van bizonyos hasonlóság az ellenzék és Sólyom László tematikája között; ám, ha belemegyünk a részletekbe, a különbség mégis ordító. Ezek a témák ugyanis valóban fontos kérdések, amikről a magyar baloldalnak egyszerűen - legyen ez bármennyire is vérciki - nincs mondanivalója. Ha a határon túli magyarok ügyében rendezett konferenciák és tanulmányok adatait valaki egy merevlemezre szeretné összegyűjteni, hát alighanem informatikai forradalomra lenne szüksége, ám a konkrét lépések megmaradtak a szemlesütve eldörmögött általánosságok terén - minden alkotmányos kötelezettség dacára. Az EU-ban való szerepvállalásunk ugyancsak teljes joggal lehet kritika tárgya, és bár a Kovács kinevezése körüli csetepaté alighanem vihar volt a biliben, azért ama első bizottsági meghallgatáson mégiscsak az egekig csaptak a lángok a volt külügyminiszter körül, akkorát égett szegény. Ez a kis incidens remekül jelezte, milyen átgondolt és alapos a magyar baloldali kormány EU-politikája. Ha Sólyom fel tudja kavarni ezt az állóvizet, hát jelen sorok írójának aztán tökmindegy, milyen hívószavakat használ. Sőt, ha az lesz a 2006-os választások tétje, hogy ki lesz az, aki undorító, gusztustalan haszonlesésből jobban meg tudja közelíteni ezt a határozottságot és intellektális színvonalat, hát részünkről az is rendben.

Ha pedig Sólyom László vette volna magának a bátorságot, hogy előre szól, hát alighanem a Népszabadság lett volna az első, amelyik előkapja a nyársat, hogy feltűzze rá a jelöltet, és a fejére olvasták volna, hogy már eleve elkötelezi magát politikailag. Sólyom László számára lényegében a hallgatás volt az egyetlen diplomatikus lépés - meg is lépte, minden rendben van.

De ha minden kötél szakad, Szili Katalin akkor sem köztársasági elnök. Ez legalább egy vérszegény mosolyt mindig csalhat az arcunkra.