Géppisztoly és véres fül

Amikor az ember a más véleményen levőket géppisztolysorozattal fenyegető Cs. István múltjáról olvasgat, óhatatlanul is elfogja az indulat: nincs az a brutális reform, amit a magyar közoktatás ne érdemelne meg, és nincs az a diákolimpiai győzelem, ami ezt megérné. A magyar pedagógustársadalom kontraszelektáltságát remekül példázza az alábbi eset.

Annak idején alkalmam volt - újságíróként - a közoktatási törvény módosítását megelőző pedagógusfórumokon részt venni. Rendszeresen visszatérő fordulat volt: tényleg túl vannak terhelve a diákok, tényleg lehet nekik kevesebbet tanítani, de az óraszám csökkentését mégsem támogatják - a magas óraszám ugyanis legalább benn tartja a gyerekeket az iskolában. Mintha az ország általános- és középiskolásai afféle szellemileg retardált kis majmok lennének, akik iskola után sprintelnek haza, húznak egy gyors heroincsíkot az asztalon, hogy aztán csöpögő nyállal nézzenek valamilyen valóságsót vagy játszanak valami erotikus akciójátékkal. A pedagógus felelőssége abban, hogy a gyerek az iskolán kívül is motivált legyen mondjuk az önálló művelődésre, nem vetődött fel.

És most itt van egy tanár, aki lábbal tiporva a közoktatási törvényt, nyíltan politizál az órán, amúgy "eljár a keze". Szép magyar fordulat ez is; nem a tanár a brutális suttyó, akit civilizált helyen takarítónak se lehetne alkalmazni egy iskolában; a kéz az, ami eljár, a tanár csak "szigorú". Harrach Péter képviselő úr, pedig ezek után még mindig nem tartja jó ötletnek a gyermekbántalmazás teljes tilalmát; a keresztény iskolák pedig az utolsó fegyelmezési eszközök elvételéért panaszkodnak.

Sok mindenen el lehet vitatkozni, de van, amin az embernek kevésbé van kedve. Mondjuk például azon, hogy az iskola egyedüli és kizárólagos etikai középpontjában a gyerek érdeke kellene hogy álljon; és nem ártana, ha legalább az erre szakirányosan kiképzettek felismernék, hogy megfélemlített, erőszakosan nevelt gyerekből igen ritkán lesz önálló, felelősségteljes, toleráns polgár. Persze ehhez szükség lenne arra is, hogy a tanárképzésből kikerültek legjobbjai valóban perspektivikusnak lássák az iskolában való elhelyezkedést, és helyettük mondjuk Cs. Istvánnak kelljen trénerként munkát válallnia.

Legalább láthatnánk: a lánglelkű Cs. István csak a neki kiszolgáltatott gyerekekkel szemben ilyen bátor, vagy a kommunikációs tréningen engedély nélkül sms-ező topmenedzser fülét is véresre merie-e verni.