Egy "liberális keresztény

Rocco Buttiglinone exkluzív interjút adott a Heti Válasznak; a szöveget már csak azért is érdemes elolvasni, mert figyelemreméltó, hogy mennyire más formátumban zajlik a politika Magyarországon és Európában. Természetesen legalább ennyire kérdés az, amit a lap felvetni próbál az interjúval: helyes volt-e Rocco Buttiglione megbuktatása.

Érdemes egy kicsit elidőzni az interjúalany és az újságíró felkészültsége, stílusa között tátongó szakadékon. Buttiglione minden szavát vállalja, noha vallja, hogy a sajtó, illetve a közvélemény félreértelmezte az álláspontját. Ugyanakkor a szó nemesebb értelmében vett politikus: képes volt elfogadni, hogy hogy az adott körülmények között nem nevezhették ki; nem próbálja meg démonizálni ellenfeleit, nem mocskolódik; egészen egyszerűen beismeri, hogy az adott pillanatban alulmaradt riválisaival szemben. Ehhez képes elszomorító a tulajdonképpen vállaltan és érezhetően elfogult Horkay Hörcher Ferenc gátlástalan alákérdezése. Ha tényleg nyitott kérdésként tudta volna kezelni Buttiglione visszaléptetését, egy igazán izgalmas és érdekes interjú születhetett volna.

A probléma persze ettől függetlenül is él. Buttiglione ugyanis "erkölcsi bűnnek" tartja a homoszexualitást, hangsúlyozva, hogy ez messze nem azonos a politikai bűnnel. Adott esetben komoly áldozatokat is képes lenne vállalni azért, hogy a vele egyet nem értőknek meglegyen a joga a tévedésre.

Érdemes hangsúlyozni: ez a hozzáállás a magánéletben tökéletesen elfogadható és korrekt. Mindenkinek jogában áll tetszőleges nézeteket vallani vagy hangoztatni, egészen addig, amíg ezzel mások jogait nem sérti - márpedig a fent említett alapállásra ez igaz. Az is igaz, hogy egy biztos magánvéleménye nem feltétlenül van kihatással munkájára; egy adóügyi biztos esetében valószínűleg a bizottsági meghallgatásokon is közömbös, hogy az illető római katolikus, protestáns vagy metodista-e, vagy hogy a liberálisabb vagy a szigorúbb értelmezését vallja-e.

Jelen esetben azonban az olasz vallásfilozófus olyan posztért indult, ahol hihetetlenül ingatag talajon kellett volna folyamatosan munkát végeznie. Egy sor esetben olyan kérdésekben kellett volna döntéseket hoznia, ahol nem egyértelmű, hogy mi lenne a helyes döntés, mi engedhető meg és mi nem. Egy sor esetben állást kellene foglalnia, hallatnia a hangját olyan kérdésekben, ahol az ellenzők és a pártolók csapnak össze. Mindezt egy olyan Európai Unióban, amelynek egy tagállamában egy önkormányzati képviselő a kiskorúak jogainak védelme mögé bújva kampányol a melegtüntetés hatósági betiltása mellett. Ahol sajnos igenis előfordulhat, hogy az emberi jogok biztosának adott esetben az egyházakkal is konfrontálódnia kell. A kérdés nem elsősorban az, hogy Buttiglione kampányolt volna a homoszexualitás kriminalizálása mellett - nagy valószínűséggel nem - hanem hogy ezekeben a kérdéses esetekben életszerűen tételezhettük volna fel, hogy képes magát függetleníteni saját erkölcsi meggyőződésétől. Erkölcsi kérdésekről lévén szó, azt kell mondanunk: remélhetőleg nem tenne ilyet. Ebben az esetben viszont egyátalán nem feltétlenül szerencsés mondjuk a pápához való, nyíltan vállalt közelállása.

Az interjú egyik legérdekesebb pontja, amikor Buttiglione egy keresztényellenes lobbiról beszél az EU döntéshozó fórumaiban. Nehéz lenne egy ilyen lobbit elképzelni, ha nem lenne egy olyan keresztény egyház, amelyik nem sajnálja az energiát arra, hogy ahol csak teheti, megpróbáljon saját magának minél nagyobb befolyást szerezni a törvényhozásban és -alkalmazásban. Ha minden keresztény értelmiségi szigorúan magánügyének tekintené vallási meggyőződését.