Egy következmények nélküli ország

Hadd nyúljuk le Fritz Tamás kedvenc szlogenjét egy percre - mert mondjuk az Országos Széchényi Könyvtár vonatkozásában akár még aranyat is érhet.

Van egy kupac papír, amit rábíztak ugyan az OSZK-ra, de az utóbbi évtizedekben még leltárba venni is lusta volt. Álltak álltak a raktárban, egy töredékük megpenészedett, nagyobbik részüket - láss csodát - belepte a por. Az ÁNTSZ portalanítást javasolt, Monok István, a könyvtár igazgatója pedig egy kicsit radikális értelmezést választva egyszerűen eltüzelte a papírokat.

Persze ez már önmagában is gigantikus botrány, tekintettel arra, hogy - ha hihetünk az ország szakértő közvéleményének - itt elég értékes kisnyomtaványokról volt szó. A minisztérium viszont arra hivatkozva, hogy a kérdéses anyagok nem voltak leltárban, beérte egy írásbeli megrovással.

Nota bene, ha édesanyám takarításra szólít fel, és én iratgyűjteményét elégetem, egészen biztosan nem úszom meg egy írásbeli megrovással - Monoknak sem kellene. Repülhetne állásából, mint a huzat, büntetőfeljelentést lehetne tenni és egy kőkemény kártérítési pert is a nyakába lehetne akasztani - ahogy az Kozák Gyula is írta az Élet és irodalomban.

Mert hogy egy kulturális miniszternek nem lenne a feladata, hogy védje azokat, akik csak úgy eltüzelnek öttonányi értéket, az tuti.